Délután aludtam egy picit, azt álmodtam hogy magamba néztem. Egy aranyszínű piramisban ültem, és egy fénygömböt forgattam a kezeim közt.
Nagyon szép volt :))
Aztán figyeltem az ajtót, ami régen a visszatérő rémálmomban kinyílt mindig magától, mögötte pedig feketeség volt.
Most nem nyílt ki. De ha meg is tette volna, már nem félek.
Az a mániám volt most, hogy valaki bejött a lakásomba. Egyszerűen ettől nem tudtam szabadulni, hogy itt van és néz.
Úgyhogy forgolódtam, aztán gondoltam egyet, még félig kómásan kimentem az előszobába, és volt egy pillanatnyi látomásom.
És ott álltam Én magammal szemben. POntosabban... egy feketeruhás hallgatag valaki.
MÁr egyszer láttam, egyik álmomban, régebben.
Ott mélyen a föld alatt egy erős fekete vasrácsos kapu előtt álltam, a másik oldalon folytatódott az út, macskaköves szinte, egy folyosóba vezetett, de rögtön balra kanyarodott a kapu után. Vagyis nem láttam be csak a sarokig.
Elkezdtem felhúzni a kaput, és félig sikerült is, de mikor a kezemet alá raktam, mintha "megérezte" volna a kapu hogy még nem jött el az idő, és lecsapódott. Egyszer majdnem rám is esett, mert többször próbáltam "átverni", gyorsan átbújni alatta.(próba szerencse :))
A zajra a sarok mögül kilépett "ő", ez az alak, lassú, méltóságteljes, fekete ruhás hajlott hátú, éles vonásai voltak és hideg aurája.
Lassan lépett, a rácsig ment, és elkezdett bámulni. Teljesen személytelen, hideg, "itt vagyok mit akarsz" nézéssel, aztán látta hogy nem jövök beljebb, ugyanígy visszasétált szépen a sarkon túli folyosóra. Azt tudtam hogy ez a közömbösség csak álca, ha támadott volna, akkor hirtelen és gyilkos precizitással.
Nagyon be voltam tojva tőle.
Most pedig ott állt egy pillanatig velem szemben, aztán eltűnt.
Remek - mondtam magamban - begolyóztam.
Próbálja uralni a gondolataimat, ismételgeti a negatív dolgokat, és alá is támasztja tényekkel.
emellett ott van a szimpla hit, hiszen a tényekkel nem tudok vitatkozni, ami tény az tény.
Ismételgeti a kudarcaimat, itt monologizál a fejemben már kb. harmadik napja, egy-két tudatlan cselekvést el is kezdek de aztán abbahagyom mert rájövök mit is csinálok.
Szinte minden erőmet felemészti hogy cáfolgassam az állításait.
Elvette az örömeimet, a jó érzéseimet letompította, ilyenkor az ember szinte vágyja a fájdalmat, hogy legalább érezzen valamit... meg érezze hogy él egyáltalán.
Lehet nem kéne erről írnom...
Ez az az időszak amikor semmiféle intervenció nem megengedett. Hiába is várnék kívülről segítséget.
De menni fog. Nem félek már. Egyáltalán nem.
Bár ez idáig a leghosszabb hamvadóidőszak ...:) eddig általában egy nap alatt megtörtént az átalakulás.
Úgy tűnik ennél a kapunál tovább kell időzni hogy folytathassam utam a csigalépcsőn felfelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése