2010. október 14., csütörtök

Müller Péter: Örömkönyv - részlet

,,Nem szívesen mutatjuk könnyeinket, mert ebben a rideg világban a gyengeség jelének vélik. Nem divat
manapság.

Az érzéketlenség a divat, nem az elérzékenyülés.

Okos ember nem sír. Gyenge embernek tartják azt, aki megrendül, és elsírja magát.
„Ne mutasd a könnyeidet!” – így szól a parancsolat.

A mai, korszerű
emberhez hozzátartozik, hogy leküzdi a könnyeit.

Visszatartja, mint a vizeletét. „Tartja magát” – mondjuk.
Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír.

Kibuggyan belőle a könny, minden szándéka
ellenére, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik:

„Vissza akartam tartani, de nem sikerült, s most bőgök, mint egy hülye.”
Azért mondjuk, hogy „kiszökött” a könny a szemünkből,
mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából."



***



hogy ez mennyire igaz!!
persze vannak akik azért tudnak sírni, akár indokolt akár nem.
az érzelmi zsarolás krokodilkönnyei...
tele a tököm ezzel a nappal :-))) de komolyan.
már csak nevetni van erőm.
és totál unom az idióta külföldi telemarketingeseket, olyan akcentusuk van, hogy a kutyám érthetőbben ugatott mint ahogy ők angolul beszélnek!

kisebb elmélkedések


Általában egy munkahelyen sok normális ember van, de egy hülye mindig szokott lenni.
Még mindig jobb mintha sok hülye lenne és egy normális...
Habár akkor a hülyeség lenne normális, és a normális ember lenne a hülye ;-))
ki tudja..?

néha nem tudom miért van arra szükség hogy megtapasztaljam a legkülönfélébb pszichológiai problémákat.
saját magamon.
persze egyik sem tart sokáig, volt olyan ami egy-két napig volt, szinte csak "megmutatta" magát.
megmutatta milyen érzés benne lenni, néha még a megoldás is világossá vált.
aztán elmúlt..

sikerült már átérezni, milyen mikor az ember totál depressziós, pánikbeteg, kényszeres, katatón, függő, pszichotikus, a gyengébb verzióktól egészen a durvábbakig.
Például a gyilkosig.
Amit tapasztaltam - nem biztos hogy újdonság :-)) - hogy rajtam például ideiglenesen segített, ha valakinek elmondhattam. Ha bevettem egy nyugibogyót.
Ha más szemszögből néztem.
De ami ténylegesen segített, az a tett.
:-)

Ez egyébként biztos attól is függ milyen embertípusról van szó.
Vagy inkább hogy melyik elem van túlsúlyban az illetőben...
Habár azt hiszem az igazi terápia az az, ha alkotással, játékkal esetleg bujtatott gyakorlatokkal visszavezetjük az illetőt az életbe.
Ez lenne végülis a lényeg.
megtalálni a gyökereket relatíve nem olyan nehéz, persze van hogy sok időbe telik..
mégis az igazi kihívás a tényleges gyógyítás.
azt hiszem, nincs igazán orvos-beteg viszony. egyszerűen nem létezik úgy ahogy általános értelemben hisszük a pszichológiában/pszichiátriában.
van olyan akinél elromlott valami, megakadt az energia, és szörnyű dolgokat csinál, az ott megrekedt, örvénylő életerő, amiből fekete lyuk lett.
(jó kis analógia ez a csillag-fekete lyuk dolog!)
és van olyan akiben relatíve jól áramlik az erő.
visszatérve a gyakorlatra...
mikor kis ideig pszichiátrián voltam, gyógyszert szedtem, terápiás foglalkozásra jártam, nem lettem jobban, talán csak ideiglenesen tompított a lelki fájdalmaimon.
sok jó lélek dolgozott azon az osztályon, becsülettel végezték amit tanultak, ahogy tanulták.
mégsem volt elég eredménye sokszor.
hazamentem és egy hét múlva kábé ugyanolyan depressziós lettem...
persze, nem tudja senki más megoldani a problémáimat, nem is vártam el, aki ilyen pályát választ, nem is erre szerződik.
Talán az ember önmagába vetett hitét tudja -kellene- "visszaadni" vagy inkább ráébreszteni, hogy az mindigis az övé volt.
Nem egyszerű feladat.
És amellett hogy megpróbál másnak segíteni, magába is mélyen le kell ereszkednie sokszor, szembenézni a félelmeivel, fájdalmaival, és most visszakanyarodtam oda, miért írtam, hogy nincs hagyományos orvos-beteg viszony ilyen területen.
Ha az orvos mint orvos nézi a "beteget" nem mint segítő és ember együtt, akkor a másik azt érezni fogja, vagy kihasználja, vagy hazudni fog, vagy csak részinformációkat közöl, mivel nem bízik benne.
("Hogy bízhatnék olyanban aki őrültnek tart?" - Gothika)
Ám ha a bizalmába férkőzünk egy ilyen embernek az elég ingoványos terep lesz hirtelen.
Kicsit bele kell bújni a bőrébe, kicsit meg kell őrülni hozzá... mégis jó ha megőrizzük a saját valóságunkat, mert úgy járhatunk mint Csáth Géza.
(nagy beleérzéssel és szakmai tudással rendelkezett, érzékletesen tudta átadni a különféle betegségek történetét, végül öngyilkos lett..)

Ha csak megjátsszuk az őszintét, arra is rá lehet faragni.
Vannak olyanok akiknek az éles szeme és elméje kikutatja a gyenge pontjainkat.
Abban az esetben ha ezek nincsenek letisztázva bennünk, bizony meg nyomják a "gombot".
Élvezettel konstatálják, hogy övék az irányítás... megvan a gyeplő.
Egy vitális, önmagával tisztában lévő, vagy legalább önmagát elfogadó emberen viszont nem találnak fogást.
Jó lenne a gyakorlatban is kipróbálni, nem hétköznapi eseményekből, látott-hallott-átélt élményekből tapasztalni, hanem ténylegesen pszichotikus emberekkel foglakozni.
Talán egyszer eljön az ideje, majd az egyetem után :-)

Újból visszakanyarodok :-)
Tehát a gyakorlat. Ők is az embertársaink nem csupán a lélek kivetített árnyalakjai, a "rosszak", a "dilisek", és nekik már úgyis mindegy.
Biztos van akinek az, ő így döntött. Dönthet másképp.
A nap rá is süt, a lehetőségek neki is adottak.
Ahogy érzem én is néha azt a végtelen feszítő tehetetlenséget, vagy haragot, gyűlöletet, kőkemény kegyetlenséget (annyi, hogy nem nyilvánul meg ugyanígy a látható világban), hasonlóképp érezheti más is, de talán ő elengedi, szabadon engedi...
És pusztít. És rombol.
Ha a pszichológia és a lélektan a nem látható dolgokra alapoz, vagyis a lélek-re, (már egy jó ideje) az érzelmeket, és láthatatlan lelki folyamatokat (is) vizsgálja, vajon mi a különbség aközött aki gyűlöl és megöl valakit, és aközött, aki gyűlöl és nem csinál semmit?
Csak a kontroll. Az érzés ugyanaz, a késztetés többnyire szintén. Mindenki érzett már hasonlót.
Persze ez csak logika :-)
Ki szeretne egy kalap alá kerülni egy sorozatgyilkossal például..... ?

(hát én sem.)
folyt. köv.


2010. október 13., szerda

hát ez nem volt jó.. de tapasztalás

ma voltam énekelni de nem volt jó.
valami eddig rejtett ládikónak kinyílt a fedele, talán egy dallamfoszlány volt a kulcs..
talán egy folyamat része...
talán csak túl jól voltam...

de minden szörnyűség amit gondosan bezártam, kiszabadult
sírni volt kedvem, mégse sírtam, a hangomat erőltettem legyen erős, olyan mint szokott
az se ment úgy....

hazafelé vettem valamit, mert ennem kellett, muszáj volt, legszívesebben megvettem volna az egész boltot, pedig nem voltam éhes.

újból az egyedül vagyok érzés.
Ocsmány hangom van...
(tudom hogy nem igaz... de az érzéssel nem tudok mit kezdeni, nem engedelmeskedik a fejemnek)
ahelyett hogy itt kesergek, csinálhatnék valami értelmeset is!

néha olyan könnyű elindulni a lejtőn, aztán szépen begyorsul, és a végén lent vagyok a bánya mélyén, ahol l*****-t se látni.
:-)

éjjel

nagyon erős a sötétség ma éjjel
véresre festi a lángoszlopot
szívembe égő betűkkel írja
balsorsom történetét, egy szétomlott világot

lángolnak az utak, a házak és a fák
sohasem láttam ilyen rémes éjszakát!
lángol minden,amerre csak nézek
vad tűz nyalogatja világom sebeit
-majd a nyugodt utcán halkan lépek tovább

bárcsak léptek nesze zavarna meg ebben
bárcsak démonseregek törnének rám
de ebben a halott zavartalan csendben
a megölt vágyak tömege ordít leginkább

nagyon erős a sötétség ma éjjel
míg hazaérek, rájövök talán
a sötétség csupán egy fa árnya,
-egy elfeledett repedés
lelkem házának erős falán.





(miért nem tudok szép verseket írni??)

2010. október 12., kedd

2010. október 11., hétfő

Cao Yong - Vision beyond



Valamiért annyira ismerős, vagy nem is tudom, a távolban a tenger, ezek a rejtelmes hangulatos kis lépcsők, utcácskák.. a színek.
Olyan kikötőváros fílingje van, akkor éreztem ilyet mikor olvastam az Alkimistát P.Coelho-tól...

Csillagmag.hu: Szétesés




hétvége

elég zúzós hétvégém volt :-)
(a szó legjobb értelmében)
szombat délelőtt takarítottunk Hugicámmal, délután Karcsival mentünk a Rám-szakadékhoz.
(ami kivételesen nem szakadt rám (ha-ha...:-D), és szuper jó élmény volt!!)
persze néha adtam a formám, beleragadtam a kötelességeimbe, és iszonyú rossz kedvem volt néha, úgy éreztem nekem nem való a lazítás, a kirándulás, a feltöltődés, mert még ezt meg azt meg amazt meg kéne csinálnom. És bűntudatom volt amiért lazítok.
Tény, hogy most kértem, mutassák meg, mit kell tennem, mi a következő lépés?
A lakással kapcsolatban kaptam választ.
Az az érzés/gondolat, hogy én oda vagyok ragadva, hogy nekem ott kell valamit mindenképpen csinálnom, és még jövőre is ott lakom, kétségbeeséssel tölt el.
És eszeveszett menekülés-vággyal.
Viszont az, hogy az is csak egy állomás, aminek lassan lejár az ideje, érzem, és körvonalazódik egy új otthon lehetősége, azonnal 180 fokos fordulattal megváltoztatja az érzelmeimet, könnyed, nyugodt, és szabad leszek.
Ezt kívülről senki se tudja megtenni, ha én nem akarom. Ha ragaszkodom a súlyokhoz amiket cipelek, a terhekhez, a naaagy felelősséghez és a küzdő egóhoz, ami elszeparálja magát másoktól és úgy állítja be hogy milyen fontos, mert ebben tud kiteljesedni.

annyiszor jöttem már erre rá, és mégis annyiszor belelépek ugyanebbe a folyóba ..
:-)
Remélem már nem sokáig.
Az álmaim is olyan kuszák, néha nem tudom őket hova tenni. Régi szereplők jönnek vissza, de valami nem stimmel, próbálják sugallni hogy rossz felé megyek, és elbizonytalanítani sikerül is nekik, de hogy meg is tegyem?
Azt azért még átrágom.
Nem egyszer volt már ilyen befolyás, és csak a hatalmas zavart éreztem magamban, semmi mást.

Valahogy néha olyan érzésben vagyok benne, hogy mennék előre, pár szál már egy pár lépéssel előbbre húz, néhány súly pedig vissza...
Nem engedi.
Erre dobálnám le, erővel, gyorsan, és az sem megy.
Ez valahogy olyan szétszakadós érzés.

Talán túl sokat várok magamtól.
Rengeteg mindenben fejlődtem, és mégis, néha képtelen vagyok továbblépni.

Vasárnap Karcsi elvitt Gyálra, nagyiékhoz.
(édes volt :-**)
Ebéd közben sokat beszélgettünk, már idősek de még mindig nagyon okosak.
És valahogy szóba kerültek a Pálosok, akikről Karcsival is beszélgettünk a Pilisben. (biztos véletlen)
Egy fát mikor megérintettem, még szombaton, jöttek képek, fehér csuklyás emberekről, a fa körül kék spirálról, ami végül kilőtt felfelé... fákat körbeálló hajlongó alakok... szintén fehér palástban.


szóval nagyiék is róluk kezdtek beszélni, úgyhogy megjegyeztem, utána is nézek, kik-mik voltak.
--> ilyen ruhát viselnek a (ma is működő) rend tagjai

lekottáztam egy régi dalt, amit még a Nagyi apukája énekelt mindig, nagyi szerint nagyon szépen énekelt, és hegedült is :-)
Ő is tud, meg zongorázik is, bár már elég rossz a szeme.
El is énekeltem neki a dalt, és ott sírt rajta, nagyon aranyos volt :-)

De Nagypapa is az volt, folyton viccelődnek egymással.

Nagypapa(sokat gondolkodik valamin):
-....no igen, azért nem tudom már, mert az öregedés miatt elfelejtek dolgokat.
Nagyi:
-csak a magad nevében beszélj, te nem emlékszel, de én igen. úgyhogy nem az öregedés miatt van.
Nagypapa:
-hát ha nincs mit elfelejteni, akkor úgyis mindegy.
:-)