kisebb elmélkedések

Általában egy munkahelyen sok normális ember van, de egy hülye mindig szokott lenni.
Még mindig jobb mintha sok hülye lenne és egy normális...
Habár akkor a hülyeség lenne normális, és a normális ember lenne a hülye ;-))
ki tudja..?

néha nem tudom miért van arra szükség hogy megtapasztaljam a legkülönfélébb pszichológiai problémákat.
saját magamon.
persze egyik sem tart sokáig, volt olyan ami egy-két napig volt, szinte csak "megmutatta" magát.
megmutatta milyen érzés benne lenni, néha még a megoldás is világossá vált.
aztán elmúlt..

sikerült már átérezni, milyen mikor az ember totál depressziós, pánikbeteg, kényszeres, katatón, függő, pszichotikus, a gyengébb verzióktól egészen a durvábbakig.
Például a gyilkosig.
Amit tapasztaltam - nem biztos hogy újdonság :-)) - hogy rajtam például ideiglenesen segített, ha valakinek elmondhattam. Ha bevettem egy nyugibogyót.
Ha más szemszögből néztem.
De ami ténylegesen segített, az a tett.
:-)

Ez egyébként biztos attól is függ milyen embertípusról van szó.
Vagy inkább hogy melyik elem van túlsúlyban az illetőben...
Habár azt hiszem az igazi terápia az az, ha alkotással, játékkal esetleg bujtatott gyakorlatokkal visszavezetjük az illetőt az életbe.
Ez lenne végülis a lényeg.
megtalálni a gyökereket relatíve nem olyan nehéz, persze van hogy sok időbe telik..
mégis az igazi kihívás a tényleges gyógyítás.
azt hiszem, nincs igazán orvos-beteg viszony. egyszerűen nem létezik úgy ahogy általános értelemben hisszük a pszichológiában/pszichiátriában.
van olyan akinél elromlott valami, megakadt az energia, és szörnyű dolgokat csinál, az ott megrekedt, örvénylő életerő, amiből fekete lyuk lett.
(jó kis analógia ez a csillag-fekete lyuk dolog!)
és van olyan akiben relatíve jól áramlik az erő.
visszatérve a gyakorlatra...
mikor kis ideig pszichiátrián voltam, gyógyszert szedtem, terápiás foglalkozásra jártam, nem lettem jobban, talán csak ideiglenesen tompított a lelki fájdalmaimon.
sok jó lélek dolgozott azon az osztályon, becsülettel végezték amit tanultak, ahogy tanulták.
mégsem volt elég eredménye sokszor.
hazamentem és egy hét múlva kábé ugyanolyan depressziós lettem...
persze, nem tudja senki más megoldani a problémáimat, nem is vártam el, aki ilyen pályát választ, nem is erre szerződik.
Talán az ember önmagába vetett hitét tudja -kellene- "visszaadni" vagy inkább ráébreszteni, hogy az mindigis az övé volt.
Nem egyszerű feladat.
És amellett hogy megpróbál másnak segíteni, magába is mélyen le kell ereszkednie sokszor, szembenézni a félelmeivel, fájdalmaival, és most visszakanyarodtam oda, miért írtam, hogy nincs hagyományos orvos-beteg viszony ilyen területen.
Ha az orvos mint orvos nézi a "beteget" nem mint segítő és ember együtt, akkor a másik azt érezni fogja, vagy kihasználja, vagy hazudni fog, vagy csak részinformációkat közöl, mivel nem bízik benne.
("Hogy bízhatnék olyanban aki őrültnek tart?" - Gothika)
Ám ha a bizalmába férkőzünk egy ilyen embernek az elég ingoványos terep lesz hirtelen.
Kicsit bele kell bújni a bőrébe, kicsit meg kell őrülni hozzá... mégis jó ha megőrizzük a saját valóságunkat, mert úgy járhatunk mint Csáth Géza.
(nagy beleérzéssel és szakmai tudással rendelkezett, érzékletesen tudta átadni a különféle betegségek történetét, végül öngyilkos lett..)

Ha csak megjátsszuk az őszintét, arra is rá lehet faragni.
Vannak olyanok akiknek az éles szeme és elméje kikutatja a gyenge pontjainkat.
Abban az esetben ha ezek nincsenek letisztázva bennünk, bizony meg nyomják a "gombot".
Élvezettel konstatálják, hogy övék az irányítás... megvan a gyeplő.
Egy vitális, önmagával tisztában lévő, vagy legalább önmagát elfogadó emberen viszont nem találnak fogást.
Jó lenne a gyakorlatban is kipróbálni, nem hétköznapi eseményekből, látott-hallott-átélt élményekből tapasztalni, hanem ténylegesen pszichotikus emberekkel foglakozni.
Talán egyszer eljön az ideje, majd az egyetem után :-)

Újból visszakanyarodok :-)
Tehát a gyakorlat. Ők is az embertársaink nem csupán a lélek kivetített árnyalakjai, a "rosszak", a "dilisek", és nekik már úgyis mindegy.
Biztos van akinek az, ő így döntött. Dönthet másképp.
A nap rá is süt, a lehetőségek neki is adottak.
Ahogy érzem én is néha azt a végtelen feszítő tehetetlenséget, vagy haragot, gyűlöletet, kőkemény kegyetlenséget (annyi, hogy nem nyilvánul meg ugyanígy a látható világban), hasonlóképp érezheti más is, de talán ő elengedi, szabadon engedi...
És pusztít. És rombol.
Ha a pszichológia és a lélektan a nem látható dolgokra alapoz, vagyis a lélek-re, (már egy jó ideje) az érzelmeket, és láthatatlan lelki folyamatokat (is) vizsgálja, vajon mi a különbség aközött aki gyűlöl és megöl valakit, és aközött, aki gyűlöl és nem csinál semmit?
Csak a kontroll. Az érzés ugyanaz, a késztetés többnyire szintén. Mindenki érzett már hasonlót.
Persze ez csak logika :-)
Ki szeretne egy kalap alá kerülni egy sorozatgyilkossal például..... ?

(hát én sem.)

folyt. köv.