2010. november 12., péntek

Pénteki agyfárasztás - vagyis pihent viccek!

Két szőke nő utazik egy helikopteren. Azt kérdezi az egyik:
- Te, mi ez a bigyó itt felettünk?
- Valószínűleg a légkondi. Amióta nem pörög, nagyon izzad a pilóta.

*

A katona horgászik a tóban, amikor a horgára akad egy aranyhal.
- Katona! Ha visszaengedsz, teljesítem három kívánságodat.
Természetesen visszaengedi és gondolkodik, hogy mi is legyen az első kívánság.
- Ne fogjon rajtam a kard!
- Rendben - mondja az aranyhal.
- Ne fogjon a golyó!
- Rendben - mondja az aranyhal.
De mi legyen a harmadik kívánság, töri a fejét a katona. Ahogy gondolkodik meglát messze a domb tetején legelészni egy lovat.
- Legyen akkora a nemi szervem, mint annak a lónak!
- Rendben - mondja az aranyhal.
Este a kocsmában rengeteg katona iszogat.
- Ezt nézzétek meg! - kiált főhősünk. - Gyere Józsi, vágj rám a kardoddal!
- Ne izélj velem, csupa vér leszel, engem meg lecsuknak! - mondja Józsi.
- Vágj csak rám! - biztatja.
Addig-addig, míg a Józsi hatalmasat vág a kardjával főhősünkre. Nagy szikrázás, a kard kicsorbul. Felhördülnek a többiek.
- Ez igen!
- Ez még semmi! Béla! Lőj rám a pisztolyoddal!
- Na ne! Te meghalsz engem meg lecsuknak - szabadkozik Béla.
Aztán végül persze rábeszéli, az rálő egyenesen a szívére. A golyó nagyot koppanva lepattan a katona testéről.
- Ez igen! - kiabálnak a többiek.
- Ez mind semmi, ezt nézzétek meg! - mondja főhősünk, miközben letolja a nadrágját.
A többiek mind felhördülnek:
- Hú, mekkora pina!

*

A lány bemutatja új pasiját a szüleinek, akik szívélyesen meghívják őt, vacsorázzon náluk. Leülnek az asztal köré, a kutya az asztal alatt - és elkezdenek vacsorázni. A srác egyszercsak úgy érzi, muszáj eleresztenie magát - tartja-tartja, de nem megy tovább, fingik egy nagyot.
- Buksi! - kiált fel az apa összevont szemöldökkel, és a pasinak hatalmas kő esik le a szívéről, hogy mindenki azt hiszi, a kutya volt az.
Esznek tovább, de egy idő után megint érzi a kínzó ingert - ha egyszer bejött, most is bejön, gondolja, és elfingja magát.
- Buksi! - hörren fel ismét az apa. Esznek tovább, és a fickó kis idő múlva úgy érzi, megint kell, és most már viszonylag fesztelenül ereget egyet. Erre az apa:
- Buksi, most már tényleg menj el az asztal alól, mert ez a fickó még a végén rádszarik!

*

Iskolában a gyerekek az uborkáról tanulnak. A tanárnő felrajzol egy uborkát a táblára mire az osztály elkezd hangosan röhögni a tanárnő bepipul és rászól Mórickára:
- Szerinted mit rajzoltam a táblára?
- Egy faszt!
A tanárnő teljesen elképed és rohan az igazgatóhoz, hogy odahívja. Az igazgató bemegy az osztályba:
- Gyerekek mi ez a rendbontás és ki rajzolta ezt a faszt a táblára?

*

Egy porszívóügynök betolakodik egy házba, és a háziasszony minden tiltakozása ellenére nagy rakás száraz lócitromot szór a szoba közepére.
A nő felháborodik:
- Mit képzel?
- Asszonyom, ígérem, amit ez a csodálatos porszívó nem szed fel, azt én magam fogom megenni!
- Akkor teszek rá magának egy kis tejszínhabot, mert nincs áram a házban.

*

a szeretet szeme




...ezt látja meg a gyávasága mögött: nem csak azt, aki valaha majd bátor lesz, azt, aki összeszedi magát, és hőssé nemesedik - többet: a Kősziklát!
A maradandóság szimbólumát - ebben az összeomlott, gyenge halászban!
Ránéz erre az ázott, nyavalyás, gyenge emberre, aki nemrég még sírva fakadt szégyenében, mint egy bűntudatos kisgyerek, ránéz erre a hitvány kis homokbuckára, és meglátja benne a Himaláját.

Mert szereti.

Vagyis a „szív szemével" látja.
Az egyik szemünkkel látjuk, hogy a társunk éppen hol tart az életével. A másikkal, hogy kivé lehet.
Sőt, hogy kivé kell lennie!
Az egyik szemünkkel látjuk, hogy az ember, „gyarló" lény, vagy, ahogy Buddha mondta, egy „bélsárral
töltött zsák" - a másik szemünkkel pedig - a szív szemével - látjuk, hogy Isten.
Buddha azt mondta, hogy „mindnyájunknak Buddha-természete van."
Mert meglátta bennünk.



(úgy tűnik ma a Szeretetkönyvből ragadok ki olyan részleteket amik engem ragadtak meg :-))

elindulás


Szűk szeretet

A kérdésedre, hogy miért ritka a hosszan tartó „fonó társulás " csak egy magasabb síkról adható válasz.
Es ez a következő: az egyetemes szeretet hiányának gondját nem lehet jól sikerült magán -paktumokkal megoldani.
Az, hogy két ember között működik a szeretet, nem jelenti azt, hogy már mindenkivel működik. A szeretetlenség - ezt ne feledd, - mindig az Egésszel való konfliktusunk eredménye.
Ezt egy-két ponton feloldani kevés.
Nem is lehet.
Nem igaz az, amit valamelyik pszichológus mondott: „hogyha két ember szereti egymást, éppen elég, mert ők már tudják, mi a szeretet. "
Nem tudják! El kell mennünk a távolabbi telkekhez, azok közé, akik idegennek
tűnnek számunkra — meg kell találnunk bennük is az ismerősöket.
Ismerjük jól az egymást szerető párok, vagy családok önzését és kíméletlen közönyét mások felé.
Ülnek az életükben, mint egy kényelmes mentőcsónakban,boldogan fogják egymás kezét, s közönyösen nézik, hogy körülöttük mindenki fuldoklik, és süllyed a Titanic.
Nemcsak egy ember lehet egoista, de egy szerelmespár és egy család is. Ezért például a „családi-szeretet" a legnagyobb csapda lehet, nem egyéb, mint csoportönzés. Ráadásul azzal a hazugsággal leöntve, hogy mi, kérem „szeretetben" élünk.
Súlyos karmikus következménye lehet az ilyen önző boldogságnak.

M.P

Hinta a város fölött..


Önmagunkkal lenni

Nem a szoba hiányzik. Lehet ez a hely a diófa alja is. Vagy ahogy nagyapám oldotta meg valaha:
délutánonként rendszeresen kijárt a játszótérre, ahol egy padja volt, jó messze a lármás homokozótól.
Ott szemlélődött, néha késő estig is.
Előfordult, hogy kiment délután, és éjfélkor tért haza.
Különösen, ha csillagos este volt.
Ilyenkor nem lehetett zavarni őt, még nekem sem.
Szegény ember volt, de megtalálta a módját, hogy önmagával legyen.
Nekem sem volt módom rá, hogy a szüleim erőteréből kiszabaduljak és csakis magammal legyek.
Gyermekkoromban az utcát jártam én is.

Az, hogy valamiféle kis harmóniát tudtam teremteni magamban, ezeknek az esti sétáknak köszönhető.
Ott fedeztem fel a barátomat. Télen-nyáron az utcákat róttam.
Rendszerint ugyanazokat az utcákat.
Az ismerős táj segít: nem vonja el a figyelmedet.

Még a hófúvás vagy zivatar sem riasztott vissza.
Csak későn tudtam meg, hogy az apám is ezt tette, egészen kilencvenéves koráig.
Manapság már igény sincs erre. Az emberek nem tudják, milyen fontos lenne időnként önmagunkkal lenni.
Azt meg végképp nem, hogy másokban az ilyen csendes órákat tiszteletben kell tartani.
Ha valaki egy ősi kínai családból érkezne a mai világba, s látná, mi folyik nálunk „családi élet" címen, hogy itt mindenki összevissza beszél, rohan, egymás arcába üvölt, ráadásul szüntelenül bömböl a televízió, három telefon csörömpöl egyszerre, és bárki, bármikor belekiabálhat a család intim életébe - joggal feltételezné, hogy itt őrültek laknak.
Lehetetlen egy életet úgy leélni, hogy önmagával az ember csak a vécén találkozzon.


/Müller Péter/


"A véletlen ott lép közbe, ahol Isten névtelenségbe burkolózik."

2010. november 11., csütörtök

Ingres hegedűje




Man Ray: Violon'd Ingres (1924)

Életérzés delfin módra


problem solved

Azt hiszem a helyzet rendeződött.

Huh.
Tegnap tudtam beszélni minden érintettel, és sokkal jobb lett a végeredmény mint reméltem.
Az anyagi része is fontos, abban is előrelépések vannak, de ami még fontosabb, az az emberi része.
Úgy érzem az is rendbe jött.

Külön köszönöm a segítséget Izinek, és Áginak!
Sokat segített a leveletek, tanácsotok!!! :-)

Az én drága Kareszom is okosat mondott. :-)))
Nyugodt tud maradni, úgy is ha én forrongok, és nem rémítik el a "mélységeim".

Szóval végül jól zárult minden.. aminek nem kicsit örülök!
Remélem tartós marad...

2010. november 10., szerda

egy új döntés

Nagyon vacillálok egy döntésen...
nem tudom mennyire lenne helyes, de most ez nem is teljesen érdekel.
Azt hiszem minden lehetőséget megadtam tesómnak hogy vegye fel az új életritmust, tekintve hogy már nem "otthon" él, apuval, akivel bármit megtehetett, és aki mellett azt csinált amit akart, függetlenül a következményektől.
Itt most az én kontómra megy a játék, és nem csak anyagilag, az nem számítana annyira, de főként lelkileg nem bírom már.
Pazarol, mert nem az ő zsebe bánja, bele nem fizet semmibe, nem "közösködik"..
És a barátnőjével továbbra sem vagyok kibékülve, pláne azok után, hogy mások háta mögött pletykálkodik.
Már én érzem kényelmetlenül magam otthon, ezt a felfogást, hozzáállást a dolgokhoz, nem tudom tolerálni.
Még várok egy picit, de azt hiszem a döntés megszületett.
Úgy érzem nem tehetem tönkre magam, ezt nem engedhetem meg, már lassan éjszakai munkát is vállalok, tesóm még a havi 5-6 napos munkára is húzta a száját.
Tiszta lelkiismerettel mondhatom, megadtam minden segítséget amit tudtam, bármikor fordulhatna hozzám, de nem teszi, inkább elzárkóznak, klikkesednek.
Most volt az elég, eddig próbálkoztam szép szóval, és azokkal a módszerekkel amikben hiszek.
A válasz mindig a nem. Ezért meg azért. Hogy ettől én szenvedek?
Az számukra mindegy.
Látom a hátteret, látom az okokat, sajnálom is, tényleg, de nem én tehetek róla.
Olyan levet erőltetnek a számba, amit nem nekem kéne innom....
De az is lehet hogy önszántamból döntöm magamba... ennek most vége.
Nem hagy más lehetőséget az élet most.
Egyedül nem tudok - és nem is akarok - x embert eltartani még, pláne úgy hogy tudna melózni.
Kőszívű vagyok?
Talán.
Mégis úgy érzem, a radikális lépés elkerülhetetlen.

Voltam én is ilyen....

http://www.nlcafe.hu/egeszseg/20100712/onpusztito_tinedzserek__miert_tesznek_kart_magukban/

2010. november 9., kedd

Egy remek, meg/felrázó történet... Karesztól!

http://nyaradi.blogspot.com/2010/10/lelek-test-csapdajaban-2.html

Tanítások

Sok tan olyan, mint az üvegablak.

Rajta keresztül látjuk az Igazságot, de a Valóságtól elválaszt bennünket.


/Kahlil Gibran/



Tudás

Tanulni annyi, mint felismerni, amit régóta tudsz.

Cselekedni: bizonyságot tenni arról, hogy tudod.

Tanítani: emlékeztetni másokat, hogy tudják ők is, ugyanolyan jól.

/Richard Bach/

Angyalhang

Az angyalok üzenetei mindig szeretetteljesek, pozitívak, megbízhatóak és építő jellegűek.

2010. november 8., hétfő

árnyék és fény - érzések a földnek

Kicsit elgondolkodtam a sorson, meg úgy általában az Életen..
Nagyon fura érzéseim vannak, furcsán érzem magam sokszor.
Egyrészről érzem a súlyokat, amik rajtam vannak, a fenyegetést, aminek rámvetül az árnyéka, és érzem hogy nagyon sok teher(nek vélt dolog) van rajtam, a felelősséget is érzem.
Emellett pedig... az eddigieknél jóval több fényes ember van a közelemben - máshogy nem tudom megfogalmazni :-) - egyre több jó lélek, akiknek sokat jelent a támogatásuk, sőt, nélkülük jóval nehezebb volna, talán nem is így sikerülne.
mintha a súly is több lenne, a felelősség, de több az ellenpólus is, nem mondom, szuper jó érzés!
Eljutottam már arra a szintre, mikor eleget aggódtam, sírtam, és szomorkodtam a gondjaimon, és elgondolkodtam vajon miért kapom mindezt?
Néha úgy érzem összeroppanok, de valahogy mindig kiderül hogy tökéletesen rugalmas vagyok és - sokszor segítséggel ugyan, de - mindig viszem tovább azt amiben hiszek.
Nem teszem le egy pillanatra sem!
Talán néha úgy tűnik hogy átadtam magam a negatív erőknek, áramlatoknak, talán magam előtt is úgy tűnik hogy nem bírom tovább, de aztán jön valami, akár egy ember, vagy egy szó, valami aprócska, vagy épp különleges eget rengető dolog, érzés, jel, és rögtön tudom KI vagyok.
Rögtön tudom, hogy ami rossz és fáj az illúzió. ahogy az is hogy valamit elveszthetek.
Ez persze megintcsak nem egyenlő azzal hogy ezentúl tojok a világra, hagyom hogy szétszedjenek, és csak úgy átadom ezeknek az erőknek azt amim van.
Vannak kikerülhetetlen történések, és vannak elkerülhetők.
Vannak amikre érdemes odafigyelni, az üzenetükre, amit megélés által kaphat meg az ember. És vannak amik lényegtelenek.
Ezt is megtanultam...
Rengeteg lényegtelen, semmit sem érő dologgal foglalkoztam.
Szanaszét apróztam magam, ennek most vége.
(hmm mikor kimondom valamiről hogy most "vége" és ennyi volt, az nem azt jelenti hogy többé nem csinálom... úgy vettem észre ilyenkor juszt is visszajön az a helyzet, és kipróbálja az állításomat :-)
inkább úgy értem a "végé"-t, hogy szép lassan ritkul, majd végleg elhagyom ezt a szokást.. szinte leszoktatom magam.)

Nemrég jött egy felismerés is, mikor álltam az egyik buszmegállóban.
A harc eldőlt már rég.
Világos és sötét között.
Mert hiszen az Édenkertben ki teremtette vajon a kígyót, ha mindent Isten teremtett?

No jó, Nikit hívja a Föld :-)))

Nagyon érzem hogy itt kell elrendeznem most fizikailag sokmindent ahhoz hogy továbbléphessek, hogy ne legyen már probléma ezekkel a dolgokkal.
Azt is tudom ezek a tapasztalatok kincset érnek, és sem pénzért sem másért nem megvásárolhatók, kerülő úton nem megszerezhetők.
Az az érdekes, hogy konkrétan nem igyekszem annyira emelkedni, kevésszer olvasok ezotériáról cikkeket (csak a Csillagmagon, vagy a Csillagtitkokon), mert most a hétköznapinak mondott emberektől többet tanulok mint bármilyen olvasmányból!
A hétköznapi persze egy felületes gyűjtőnév csak, hiszen senki sem hétköznapi ;-))

Nem tudom igazából más hogy van vele, - persze azért nyomon követem a történéseket, de hogy kiben mi játszódik le... és van-e párhuzam azt nem tudom biztosan - de számomra ez az időszak nagyon intenzív, felemelő és iszonyú erejű.

...mintha a szakadék szélén egy lovat fognának vissza láthatatlan gyeplővel, aki pedig mindenáron menne előre, szemében a fény, az örök forrás tükröződik, mégis... még idő kell hogy kinőjenek teljesen a szárnyai.
hogy átrepüljön a szakadék felett.
Addig küszköd, nekifeszül, elenged, lefekszik, föláll, dobbant, jobbra-balra dobog a patájával, néha még bedühödik de már legalább látja a fényt.
És tudja hogy megéri várni, mert a sietségnek nincs értelme. :-)
Valahogy így tudnám jellemezni a mostani érzésemet.