Kicsit elgondolkodtam a sorson, meg úgy általában az Életen..
Nagyon fura érzéseim vannak, furcsán érzem magam sokszor.
Egyrészről érzem a súlyokat, amik rajtam vannak, a fenyegetést, aminek rámvetül az árnyéka, és érzem hogy nagyon sok teher(nek vélt dolog) van rajtam, a felelősséget is érzem.
Emellett pedig... az eddigieknél jóval több fényes ember van a közelemben - máshogy nem tudom megfogalmazni :-) - egyre több jó lélek, akiknek sokat jelent a támogatásuk, sőt, nélkülük jóval nehezebb volna, talán nem is így sikerülne.
mintha a súly is több lenne, a felelősség, de több az ellenpólus is, nem mondom, szuper jó érzés!
Eljutottam már arra a szintre, mikor eleget aggódtam, sírtam, és szomorkodtam a gondjaimon, és elgondolkodtam vajon miért kapom mindezt?
Néha úgy érzem összeroppanok, de valahogy mindig kiderül hogy tökéletesen rugalmas vagyok és - sokszor segítséggel ugyan, de - mindig viszem tovább azt amiben hiszek.
Nem teszem le egy pillanatra sem!
Talán néha úgy tűnik hogy átadtam magam a negatív erőknek, áramlatoknak, talán magam előtt is úgy tűnik hogy nem bírom tovább, de aztán jön valami, akár egy ember, vagy egy szó, valami aprócska, vagy épp különleges eget rengető dolog, érzés, jel, és rögtön tudom KI vagyok.
Rögtön tudom, hogy ami rossz és fáj az illúzió. ahogy az is hogy valamit elveszthetek.
Ez persze megintcsak nem egyenlő azzal hogy ezentúl tojok a világra, hagyom hogy szétszedjenek, és csak úgy átadom ezeknek az erőknek azt amim van.
Vannak kikerülhetetlen történések, és vannak elkerülhetők.
Vannak amikre érdemes odafigyelni, az üzenetükre, amit megélés által kaphat meg az ember. És vannak amik lényegtelenek.
Ezt is megtanultam...
Rengeteg lényegtelen, semmit sem érő dologgal foglalkoztam.
Szanaszét apróztam magam, ennek most vége.
(hmm mikor kimondom valamiről hogy most "vége" és ennyi volt, az nem azt jelenti hogy többé nem csinálom... úgy vettem észre ilyenkor juszt is visszajön az a helyzet, és kipróbálja az állításomat :-)
inkább úgy értem a "végé"-t, hogy szép lassan ritkul, majd végleg elhagyom ezt a szokást.. szinte leszoktatom magam.)
Nemrég jött egy felismerés is, mikor álltam az egyik buszmegállóban.
A harc eldőlt már rég.
Világos és sötét között.
Mert hiszen az Édenkertben ki teremtette vajon a kígyót, ha mindent Isten teremtett?
No jó, Nikit hívja a Föld :-)))
Nagyon érzem hogy itt kell elrendeznem most fizikailag sokmindent ahhoz hogy továbbléphessek, hogy ne legyen már probléma ezekkel a dolgokkal.
Azt is tudom ezek a tapasztalatok kincset érnek, és sem pénzért sem másért nem megvásárolhatók, kerülő úton nem megszerezhetők.
Az az érdekes, hogy konkrétan nem igyekszem annyira emelkedni, kevésszer olvasok ezotériáról cikkeket (csak a Csillagmagon, vagy a Csillagtitkokon), mert most a hétköznapinak mondott emberektől többet tanulok mint bármilyen olvasmányból!
A hétköznapi persze egy felületes gyűjtőnév csak, hiszen senki sem hétköznapi ;-))
Nem tudom igazából más hogy van vele, - persze azért nyomon követem a történéseket, de hogy kiben mi játszódik le... és van-e párhuzam azt nem tudom biztosan - de számomra ez az időszak nagyon intenzív, felemelő és iszonyú erejű.
...mintha a szakadék szélén egy lovat fognának vissza láthatatlan gyeplővel, aki pedig mindenáron menne előre, szemében a fény, az örök forrás tükröződik, mégis... még idő kell hogy kinőjenek teljesen a szárnyai.
hogy átrepüljön a szakadék felett.
Addig küszköd, nekifeszül, elenged, lefekszik, föláll, dobbant, jobbra-balra dobog a patájával, néha még bedühödik de már legalább látja a fényt.
És tudja hogy megéri várni, mert a sietségnek nincs értelme. :-)
Valahogy így tudnám jellemezni a mostani érzésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése