Nagyon vacillálok egy döntésen...
nem tudom mennyire lenne helyes, de most ez nem is teljesen érdekel.
Azt hiszem minden lehetőséget megadtam tesómnak hogy vegye fel az új életritmust, tekintve hogy már nem "otthon" él, apuval, akivel bármit megtehetett, és aki mellett azt csinált amit akart, függetlenül a következményektől.
Itt most az én kontómra megy a játék, és nem csak anyagilag, az nem számítana annyira, de főként lelkileg nem bírom már.
Pazarol, mert nem az ő zsebe bánja, bele nem fizet semmibe, nem "közösködik"..
És a barátnőjével továbbra sem vagyok kibékülve, pláne azok után, hogy mások háta mögött pletykálkodik.
Már én érzem kényelmetlenül magam otthon, ezt a felfogást, hozzáállást a dolgokhoz, nem tudom tolerálni.
Még várok egy picit, de azt hiszem a döntés megszületett.
Úgy érzem nem tehetem tönkre magam, ezt nem engedhetem meg, már lassan éjszakai munkát is vállalok, tesóm még a havi 5-6 napos munkára is húzta a száját.
Tiszta lelkiismerettel mondhatom, megadtam minden segítséget amit tudtam, bármikor fordulhatna hozzám, de nem teszi, inkább elzárkóznak, klikkesednek.
Most volt az elég, eddig próbálkoztam szép szóval, és azokkal a módszerekkel amikben hiszek.
A válasz mindig a nem. Ezért meg azért. Hogy ettől én szenvedek?
Az számukra mindegy.
Látom a hátteret, látom az okokat, sajnálom is, tényleg, de nem én tehetek róla.
Olyan levet erőltetnek a számba, amit nem nekem kéne innom....
De az is lehet hogy önszántamból döntöm magamba... ennek most vége.
Nem hagy más lehetőséget az élet most.
Egyedül nem tudok - és nem is akarok - x embert eltartani még, pláne úgy hogy tudna melózni.
Kőszívű vagyok?
Talán.
Mégis úgy érzem, a radikális lépés elkerülhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése