Néha annyira nem értem hogy tudnám szeretni azt aki legszívesebben ártana nekem és meg is próbálja.
Nem feltétlenül fizikailag, főként lelkileg.
Hogy szeressem? Furcsa paradoxon ez az egész, és mégis.... kézenfekvő.
Ez az egyetlen használható megoldás. Ez a kulcs.
És bizony szeretem. Nagyonis szeretem mint embert.
Csak le kell csillapodnom hozzá... és akkor jön a megváltás.
Mikor a felszín alatt az erek egymásba folynak, úgy folyik a szeretetünk másokba, és áramlik folyamatosan.
Talán ha erre gyakorlatban is rájövünk, akkor , ott, bizonyos helyzetekben, és alkalmazzuk, akkor megtanultuk a leckét.
És fejet hajtva megkönnyebbülten eláll az utunkból az, akiben volt annyi erő hogy megtanítson minket egy nehéz leckére.
aki vállalta a kockázatot hogy megutáljuk érte. de megtette, értünk tette.
Kezével int hogy szabad az út, barátian megöleljük egymást, áldást küldünk utána és újult erővel megyünk tovább...
Most picit írok az érzésemről amit most van bennem.
akkor jön ez elő főleg mikor úgy érzem nincs rám szükség, a semmiért vagyok itt, és lemaradtam valamiről, valamiből kihagytak.
Észrevettem azt is hogy ilyenkor valami iszonyú kétségbeesetten kapálózom, hogy megfeleljek, mert biztos amiatt "hagytak ki" valamiből.
Egyszer annyira bele akarok olvadni a tömegbe hogy azért tűnök ki mert ez már erőltetett, máskor pedig annyira marha nagyra tartom magam, hogy úgy érzem elnyomom, leuralom a környezetemben lévőket.
Ilyenkor meg jön a bűntudat, és az első pont, az erőszakos beleolvadni-akarás. A nagy arctalan masszába, ami amúgy nem is létezik pedig olyan biztonságosan semmitmondó és szürke lenne...
Mániákusan elönt egy iszonyú energia, hogy bizonyítani akarok. Énekkel, tánccal, bármivel amit tudok, és persze nem megy úgy ahogy akarom (nem is mehetne, mert ilyenkor tökéletességet várok el), akkor meg a mélységes letargia, "atyám még ezt se tudom, pedig azt hittem jó vagyok benne".
Csak tudnám miért ilyen erős az érzés, és miért tudom ilyen nehezen kezelni....
No, első pontban jó hogy feljött. Hálás vagyok érte. Csak néha nagyon tud fájni a legmélyebb nyitott seb...
mikor az értéktelenség-érzésem gyökereit feszegetem. Patakokban folyik a szívem vére és nem tudom elállítani. Pedig érzem hogy jó így, hogy rá kell jönnöm mi is ez, szembe kell néznem vele.
Itt az idő.
Ám minél mélyebbre nézek annál inkább belém néz a mélység is....
Nem is tudom, Niki.... és mégis meddig tűri az ember a bántást? Nem mártírkodás ez? Szerintem nem kell mindent hagyni, és nem kell mindent szeretni.... nincs mindenkivel dolgunk.... egyedül meg nem lehet szeretni....
VálaszTörlésAmúgy, szerintem, amikor vérzik a seb.... el kell állítani a vérzést, és a szeretetet, amit addig a másik felé pumpáltunk, ÖNMAGUNKNAK adni.... hogy begyógyuljon....
(L)
Szeretlek!
****
igazad lehet Tündér a gyógyulással kapcsolatban. elkövettem azt a hibát mostanában hogy nem figyeltem eléggé magamra.
VálaszTörlésMeg is látszik az eredmény... de szerencsére a változás állandó :)
Hmm... nem biztos hogy tűrni kell.. sőt... fenét fogjuk tűrni:D Én csak a saját magam hozzáállását változtattam meg, mert... egyszerűen jobban érzem magam tőle.
most pl. írt az ex-exem megint olyan stílusban iwiw-en hogy majdnem lehánytam a képernyőt. utolsó lépés és végleg kilép az életemből már végre. de ha most megint úgy állok hozzá mint régen, félszeg remegő kislány leszek. És ez az ami nem kell már.
szóval igazából ezért írtam... hogy mögé lássak, hogy ne azt vegyem valóságnak amit mutat felém, és amilyen érzéseket ki akar belőlem csikarni ezzel a jól bevált stílussal,módszerrel.
Tűrni semmiképp se tűröm, és ezek után elengedem, ha rendeztük a számlát..(minden téren). :)
most pedig picit magammal foglalkozom ahogy ajánlottad is.
Én is szeretlek Művésznő!;)
:-*
Így már értelek, és igazad van. Nem a másikat kell megváltoztatnunk - nem is lehet, hanem a saját hozzáállásunkat. (értem én, csak leszarom?:) hihi:D
VálaszTörlés**********************