Azt vettem észre, sokunknak problémája van/volt a segítségkéréssel.
Kezdve magammal, de remélem már csak múlt időben beszélhetek erről. :))
Ez is valahol az adok-kapok-nál gyökerezik mint sok más egyéb blokk is.
Talán többnyire kiskorból, de van hogy előző életből is cipeljük.
Saját kiskori élményeimre emlékszem, milyen furcsa jeges-rossz érzés volt, mikor igazságtalanul kapott valaki valamit, én pedig nem kaptam, mikor oda kellett adnom a játékomat, nem szívből hanem kényszerből...
Vagy mikor kényszerűen el kellett fogadnom valamit, amihez nem volt kedvem.
Az adok-kapok egyfajta csereüzletté vált, az ünnepi ajándékozások során is, és megtanultam akkor hogy feltételhez kötött minden jó amit kaphatok.
Később belejátszott az önértékelési zavar, annyira kevésnek éreztem magam, hogy mindig duplán megdolgoztam azért az "alap"jó-ért amit kapnék, ami jár.
Ezt követően már úgy jöttek az események és az emberek is, hogy kénytelen voltam dupla vagy tripla munkát végezni olyanért ami másnak az ölébe pottyant.
Csak annyi volt a különbség, hogy ő örült neki, és ezáltal még több jót vonzott az életébe, én pedig a keveset is fáradtan vettem tudomásul, hogy végre, sikerült, de örömöm nem telt benne.
Az univerzum is érezte hogy nem örülök az ajándéknak, így -mivel nem akar boldogtalanná tenni - inkább nem is adott olyan sokat.
Az adok-kapok körforgás nem csak a családra és közeli barátokra, ismerősökre vonatkozik.
Egész világunk ezen alapul, és ha valahol blokk alakul ki, nehezebben is kérünk segítséget.
Nekem konkrétan olyan érzésem volt, mikor rá lettem kényszerítve, mintha legalábbis a fogam húznák. Nem is egyet egyidőben.
Valahol nagyon féltem hogy visszautasítanak, és majd olyat kérnek tőlem cserébe, amit muszáj lesz megtennem.
Ez viszont Anyu hatása, akinél hasonló problémák voltak.
Mára tudom hogy nincs semmi szégyen abban ha az embernek segítségre van szüksége, és kér.
sőt!
Ezzel bevalljuk hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem magányos harcosként küszködünk az életben, hanem igenis az emberiség részei vagyunk.
Az univerzum szeretetét sokszor más embereken át sugározza, ajándékait is adhatja így és van hogy olyanokon keresztül akiket talán alig vagy cseppet sem ismerünk.
Ez kockázatot jelenthet, mert ilyenkor valahogy mégiscsak rábízzuk magunkat egy másik emberre, és ez nagyon nehezen tud menni.
Nem tudhatjuk a szándékait, sokszor a segítségadás cserealapként szolgált, arra hogy kérjenek tőlünk valamit.
Aki sokat csalódott, az pedig inkább megcsinálja maga, inkább harcol egyedül, csak ne kelljen közösködni, semmilyen szinten.
Ilyenkor, ha a belső hangra hagyatkozunk, bízhatunk benne, hogy jó döntést fogunk hozni.
Ez azért is fontos, mert ha erőszakkal akarunk segíteni vagy erőszakosan akarunk segítséget kierőszakolni és így mások figyelmét magunk felé fordítani, az újfennt az ego eszköze és nem ad jó érzést se annak aki ad, se annak aki kap.
A sors sokszor hozza úgy, hogy nincs más választás, segítséget kell kérnünk.
Nem leszünk tőle kevesebbek, és gyengék sem!
Aki számára ez gyengeség és lenézi, az olyan ego-tornyokat akarna látni másban is, mint amilyen őbenne magasodik.
Ha segítséget kérünk, valahol feladjuk a tökéletesség és teljes függetlenség illúzióját, ez pedig kellemetlen tud lenni pláne ha sokáig ez mentsvárként szolgált.
Pedig érdemes elkezdeni, kis lépésekben, rengeteg csoda, plusz információ, ajándék és lehetőség tud felbukkanni, ha engedjük hogy az áramlás felfrissítse életünket!
Egyszer olvastam egy történetet, a lényege az volt, hogy Jézus meglátogatott egy kolostort, a barátok elhalmozták minden földi jóval, kényeztették, kiszolgálták.
A végén búcsúzáskor sorbaálltak és Jézus szeretett volna adni nekik valamit (már nem emlékszem mit), de nem fogadták el.
Azt mondták hogy nem érdemesek ekkora ajándékra.
Az utolsó ember a takarító volt, a többi barát mulatott rajta, mit keres itt koszos ruhájában, de ő is el akart búcsúzni Jézustól.
Jézus neki is felajánlotta amit másoknak adott volna, és ő örömmel elfogadta.
A többi barát korholni kezdte, hogy jön ő ahhoz, kinek képzeli magát, de Jézus leintette őket, és azt mondta:
-Ti amióta megjöttem kényeztettetek, minden óhajomat teljesítettétek, a legszebb ágyban aludtam, a legjobb ételekkel, italokkal kínáltatok.
Mikor viszonozni szerettem volna, elzárkóztatok, nem fogadtátok el amit adni szerettem volna.
Egyedül ő engedte, hogy megnyilvánuljon a JÓ.
*
*
*
Ha engedjük másnak is hogy megnyilvánítsa a benne lévő Jó-t, és mi is a Jót tesszük, hozzájárulunk az egészséges körforgáshoz, amivel nekünk is csak egyre jobb lesz!
Kezdve magammal, de remélem már csak múlt időben beszélhetek erről. :))
Ez is valahol az adok-kapok-nál gyökerezik mint sok más egyéb blokk is.
Talán többnyire kiskorból, de van hogy előző életből is cipeljük.
Saját kiskori élményeimre emlékszem, milyen furcsa jeges-rossz érzés volt, mikor igazságtalanul kapott valaki valamit, én pedig nem kaptam, mikor oda kellett adnom a játékomat, nem szívből hanem kényszerből...
Vagy mikor kényszerűen el kellett fogadnom valamit, amihez nem volt kedvem.
Az adok-kapok egyfajta csereüzletté vált, az ünnepi ajándékozások során is, és megtanultam akkor hogy feltételhez kötött minden jó amit kaphatok.
Később belejátszott az önértékelési zavar, annyira kevésnek éreztem magam, hogy mindig duplán megdolgoztam azért az "alap"jó-ért amit kapnék, ami jár.
Ezt követően már úgy jöttek az események és az emberek is, hogy kénytelen voltam dupla vagy tripla munkát végezni olyanért ami másnak az ölébe pottyant.
Csak annyi volt a különbség, hogy ő örült neki, és ezáltal még több jót vonzott az életébe, én pedig a keveset is fáradtan vettem tudomásul, hogy végre, sikerült, de örömöm nem telt benne.
Az univerzum is érezte hogy nem örülök az ajándéknak, így -mivel nem akar boldogtalanná tenni - inkább nem is adott olyan sokat.
Az adok-kapok körforgás nem csak a családra és közeli barátokra, ismerősökre vonatkozik.
Egész világunk ezen alapul, és ha valahol blokk alakul ki, nehezebben is kérünk segítséget.
Nekem konkrétan olyan érzésem volt, mikor rá lettem kényszerítve, mintha legalábbis a fogam húznák. Nem is egyet egyidőben.
Valahol nagyon féltem hogy visszautasítanak, és majd olyat kérnek tőlem cserébe, amit muszáj lesz megtennem.
Ez viszont Anyu hatása, akinél hasonló problémák voltak.
Mára tudom hogy nincs semmi szégyen abban ha az embernek segítségre van szüksége, és kér.
sőt!
Ezzel bevalljuk hogy nem vagyunk tökéletesek, és nem magányos harcosként küszködünk az életben, hanem igenis az emberiség részei vagyunk.
Az univerzum szeretetét sokszor más embereken át sugározza, ajándékait is adhatja így és van hogy olyanokon keresztül akiket talán alig vagy cseppet sem ismerünk.
Ez kockázatot jelenthet, mert ilyenkor valahogy mégiscsak rábízzuk magunkat egy másik emberre, és ez nagyon nehezen tud menni.
Nem tudhatjuk a szándékait, sokszor a segítségadás cserealapként szolgált, arra hogy kérjenek tőlünk valamit.
Aki sokat csalódott, az pedig inkább megcsinálja maga, inkább harcol egyedül, csak ne kelljen közösködni, semmilyen szinten.
Ilyenkor, ha a belső hangra hagyatkozunk, bízhatunk benne, hogy jó döntést fogunk hozni.
Ez azért is fontos, mert ha erőszakkal akarunk segíteni vagy erőszakosan akarunk segítséget kierőszakolni és így mások figyelmét magunk felé fordítani, az újfennt az ego eszköze és nem ad jó érzést se annak aki ad, se annak aki kap.
A sors sokszor hozza úgy, hogy nincs más választás, segítséget kell kérnünk.
Nem leszünk tőle kevesebbek, és gyengék sem!
Aki számára ez gyengeség és lenézi, az olyan ego-tornyokat akarna látni másban is, mint amilyen őbenne magasodik.
Ha segítséget kérünk, valahol feladjuk a tökéletesség és teljes függetlenség illúzióját, ez pedig kellemetlen tud lenni pláne ha sokáig ez mentsvárként szolgált.
Pedig érdemes elkezdeni, kis lépésekben, rengeteg csoda, plusz információ, ajándék és lehetőség tud felbukkanni, ha engedjük hogy az áramlás felfrissítse életünket!
Egyszer olvastam egy történetet, a lényege az volt, hogy Jézus meglátogatott egy kolostort, a barátok elhalmozták minden földi jóval, kényeztették, kiszolgálták.
A végén búcsúzáskor sorbaálltak és Jézus szeretett volna adni nekik valamit (már nem emlékszem mit), de nem fogadták el.
Azt mondták hogy nem érdemesek ekkora ajándékra.
Az utolsó ember a takarító volt, a többi barát mulatott rajta, mit keres itt koszos ruhájában, de ő is el akart búcsúzni Jézustól.
Jézus neki is felajánlotta amit másoknak adott volna, és ő örömmel elfogadta.
A többi barát korholni kezdte, hogy jön ő ahhoz, kinek képzeli magát, de Jézus leintette őket, és azt mondta:
-Ti amióta megjöttem kényeztettetek, minden óhajomat teljesítettétek, a legszebb ágyban aludtam, a legjobb ételekkel, italokkal kínáltatok.
Mikor viszonozni szerettem volna, elzárkóztatok, nem fogadtátok el amit adni szerettem volna.
Egyedül ő engedte, hogy megnyilvánuljon a JÓ.
*
*
*
Ha engedjük másnak is hogy megnyilvánítsa a benne lévő Jó-t, és mi is a Jót tesszük, hozzájárulunk az egészséges körforgáshoz, amivel nekünk is csak egyre jobb lesz!
"Jó, ha az embert emlékeztetik rá, hogy a legerősebb is elgyöngülhet,
és a legbölcsebb is tévedhet."
(Gandhi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése