...mennyire lehet a sors-nak vagy karmá-nak mondani, ha visszaszaladva járunk az utunkon, csak megyünk megyünk fütyörészve, és egyszercsak előttünk az a nagy torlasz.
-Hú - mondja az utazó. - micsoda akadály. Ezt a sors akarja így!
és leül a torlasz tövébe búslakodni, tépi a haját, a ruháját, sír, ordít, toporzékol, fejét veri a betonba, megpróbálja eltolni, de csak úgy gyengéden, hiszen ereje semmi sincs, az elkeseredéstől, hogy "atyaúristen innentől nincs tovább!".
Okol mindenkit, az eget, a sorsot, az angyalokat, a karmát, másokat, önmagát...
És ha a másik oldalról átkiabálnak hogy gyere édesem, kerüld meg, vagy mássz át, vagy növessz szárnyakat... itt vagyok és várlak...
Mégis ottmarad a vándor, keseregve balsorsán.
A másik vándor továbbindul majd, mert tudja, a torlaszt nem véletlenül építette oda útitársa, és a saját sorsának mindenki maga a kovácsa (vagy pogácsa):-)))
Ha szeretne, joga van ott keseregni.
Ha szeretne, megállhat, ottmaradhat.
idővel lebontja a torlaszt, de mivel az út mindig változik, talán más lesz már előtte, mint amikor a gátat építette.
Az állomások adottak, az út változó.
csak úgy belegondoltam vajon mennyire én alakítom a sorsomat? és vajon ki az az én?
:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése