Néha teljesen úgy érzem, semmit sem kéne írnom, mert a következő pillanatban már máshogy látom...
amióta összejöttem Karesszal, olyan az életem mint egy hullámvasút.
Jó értelemben persze.
Mikor nem vakítanak el az indulataim, és a sorsom fölötti kesergésem, még élvezem is.
Egyébként meg... sokszor elmarasztalom magam azért, amit érzek, a legsötétebb érzések jönnek elő, a legintenzívebben.
Ember legyen a talpán aki ezeket jól kezeli. Mindig megfelelően.
Nekem nem annyira megy- még.
Rengeteget tanulok viszont, legtöbbször nem tetszik a lecke. Nagyon nem.
K visszatükrözi néha a magamban nagyon nem szeretett tulajdonságaimat.
Azonnal.
Figyelmeztetés nélkül.
Persze ilyenkor megesik hogy nekitámadok, aztán elgondolkodom, hogy "talán ezt nem kellett volna", de úgy érzem már késő bocsánatot kérni, vagy késő kijavítani.
Ráadásul miért? Sokszor jogosnak érzem...
Az összezavarodás is konstans szinte.
Amint negatív irányt vesz a kapcsolatunk, zuhanok én is vele, teljes valómmal.
Ő fel szokta ezt fogni, és igyekszik visszaállítani a megfelelő kerékvágásba, ... nagyon erős szíve van.
De sokáig nem megy ez a libikóka-játék, mert ez nem egyszemélyes mentőhadjárat, hanem elvileg egy szövetség.
El kéne fogadnom minden hibájával együtt, csak néha olyan nehéz...
Könnyebb kioktatni, és letámadni, még akkor is ha amit csinálok nekem is fáj.
Néha úgy érzem sokkal bölcsebb mint én... máskor olyan mint egy gyerek.
:)
Néha legszívesebben menekülnék vissza a nyugis magányomba, de komolyan.
Bár tudom ez nem lenne megoldás.
ami eddig probléma volt a kapcsolataimban az is mind sorra előjön, elég nagy erővel és egyszerre... vagy lehetőleg nagyon egymás után.
És az a durva hogy a kapcsolataimban egy közös volt - ÉN.
VAgyis a probléma gyökere bennem van.
ez remek táptalaj a bűntudatnak, és a kisebbség-érzésnek... (basszus, mindent én szúrok el??)
Közben erről szó sincs.
most durvábban csiszolódom mint valaha, a türelmemet(ami szinte nincs :P), és minden eddig elvileg megtanultat próbára tesz a sors, de azonmód.
Sokszor megbukok... szerintem. :)
A másik ami fura...
nagyon fura.
Annyira nagyra tartom sokszor.. annyira szeretem és annyira felnézek rá, és elvárnám hogy szerény legyen.. hogy értékelje ezt, és hajlamos vagyok annyira piedesztálra emelni, aminek már nem tud megfelelni (tekintve hogy mindenkinek van hibája), én meg lelököm a "trónról", mert csalódtam benne.
Közben nem. Csak az illúzióimban csalódtam.
A nagy magasságból így kerül a szememben a nagy mélységbe. A sötét lyukba.
Aztán persze beáll jó esetben egy optimális mértékre ez.
hmm...
Tény hogy ilyen szinten még senki sem ment az idegeimre, pedig pár dobogós helyezett már volt. :-DDDD
a lényeg az hogy meg kéne tanulnom megfelelően kezelni a dolgokat, a váratlan helyzeteket is.
Sokkal nehezebb mint hittem... vagy talán csak én teszem nehézzé.
Minden rejtegett dolgom felszínre jön, kéretlenül és hirtelen, néha legszívesebben elásnám magam.
Tudom hogy másnak is vannak ilyen csúf kelései a lelkén, mégis mivel én tudatában vagyok mit csinálok, már ráébredtem rengeteg dologra, papoltam a blogon is, ezen is ,a régin is... valahogy többet várok magamtól.
Mégis... nem vagyok egyéb sokszor mint egy gyarló ember.
Kész passz.
Ha ezt megtanulom szeretni.. az már nyert ügy.
Talán ez a következő lépcső.
Bizony ha szembejön magamban mindaz amit egyébként primitívnek és gyarlónak, szinten alulinak minősítek... vajon hogy kezeljem helyesen?
Szép kis folyamat, aminek talán a közepén tartok.
Mindenesetre nagyon szeretem, remélem ez átsegít a nehezebb időszakokon.
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése