napi gondolatok...újra.

Elcsépelt szöveg, mégis nagyon igaz, mennyire fontos egy picit mindig gyereknek maradni belül..
Olyan sivárnak és unalmasnak tűnik a világ enélkül!
Ismerek embereket akik nem tudnak úgy felhőtlenül szabadon örülni mint ahogy egy gyerek tud. Illetve... valahol biztos megvan rá a képesség bennük is, csak... talán szégyellik előhozni?
Gyerekesnek szánalmasnak tartják? Mert annyira felnőttek vagyunk.
Nem tűnik furcsának, hogy a gyerek tele van energiával, aktív, (alapvetően) jókedvű, vidám, szeret nevetni játszani,.. míg a nagy felnőttek komorak, megkeseredettek, görcsösek és tele vannak gátlásokkal?
Erre azt mondanád, hogy "persze, mert a gyerek még függ a szüleitől, kinyalják a fenekét, mindene megvan, nem kell olyan dolgokon aggódnia, mint egy felnőttnek, nem ismeri a felelősségérzetet sem."
Ez utóbbi nem feltétlenül igaz, bár nyilván nem olyan mértékben ismerheti mint egy szülő.
De biztos hogy ez az igazi ok?
Biztos emiatt keseredik be rengeteg "felnőtt" ember?
A felelősségtől, és attól hogy el kell látnia magát, hogy már nem gondoskodnak róla, és a megélhetés terhe nyomja a vállát...
Vagy egyszerűen belekerül egy őrült körforgásba, amiből - meglátása szerint - nincs kiút, a régi álmok beporosodnak a polcon, és a gyerekkori lelkesedés elveszik.
Az örök fiatalság titka nem az, hogy mindenféle kencékkel kenem magam, nem is az, hogy mindig egészségesen táplálkozom és sportolok orrba-szájba, hanem az, hogy lelkileg fiatal maradok.
Nem kell a gyerek felelőtlenségét, könnyelműségét élni, aki ezt teszi az gyermeteg, éretlen.
De a lelkesedés, az őszinte öröm, a nyitottság, játékosság mind-mind a gyakorlatban legtöbbször gyerekesnek minősített érzés, állapot, közben létfontosságú!
Nélküle elfeledkezünk a Forráshoz való kapcsolatunkról, szürkének, unalmasnak, és céltalannak érezhetjük az életet.
Talán le kéne adni a beszűkült "felnőttes" gondolkodásmódból, és kicsit "visszagyerekesedni".
Örülni az apró dolgoknak is, anélkül hogy nevetségesnek gondolnánk magunkat.
Azt tenni - legalább néha - amit érzünk, és szeretnénk, ahelyett amit elvárnának.
Mikor nagyon komolyan, logikusan, racionálisan közelítek meg egy kérdést, és csak így, sosem jön ki belőle jó. Ha nem hiszem hogy javulni fog, nem engedem hogy kiteljesedjen, elvégezze a feladatát (mondjuk egy probléma), és nem engedem el, hogy megoldódjon... vagyis nem bízom az univerzumban, akkor egy görcsös helyzet jön létre, ahol nem látom a lényeget.
(ez nem azt jelenti hogy ülök és várom a sült galambot, természetesen :-)))
Ahogy belekerültem a világba, a dolgozó emberek közé és úgymond "felnőttem", bizony volt hogy én is együtt panaszkodtam a többi emberrel, akinek szintén rengeteg súly nyomja a vállát, felelős döntéseket kell hozniuk, kicsiben,nagyban, mindegy, és sok olyat is láttam aki egyszerűen megkeseredett, azt fogadja el valóságnak hogy az élet szürke és unalmas, és neki csak tenni kell a "dolgát", és pénzt keresni.
Ennyi az élet értelme, idáig degradálódott szépen a nehézségek és a külső nyomás során a gyermeki lelkesedés, álom, és játék.
Nem szomorú?
Az ilyen emberek alig tudnak örülni, mindent a racionális szűrőjükön keresztül szemlélnek, és darabjaira szedik. Agyonanalizálják.
pedig "ami szép az egyben jó" ;-)))
A racionalitás adhat egy szilárd(nak hitt) alapot, amiben sokan egyetértenek, ami mérhető, felfogható, tényleges(?).
Pedig az élet nem ilyen. Rend van, az biztos.
De a szigorú értelemben vett racionalitást teljesen nélkülözi!
Más elv alapján működik, és az szembe megy az ész-alapú világgal.
A szeretet is racionalitás nélküli.
Néha úgy érzem mikor valaki valamit túlzottan szétboncol, hogy egyszerűen megszentségteleníti.
Persze van amikor a megértés szempontjából a szétszedés indokolt, máskor viszont abszolút nem, sőt, valamilyen szinten szentségtörés.
Néha úgy megkérdezném jópár embertől hogy hova tette vajon a lelkét?
Hajlamosak olyan kollektív valóságot teremteni, ami pont nem valóság, pont hogy nem a nagyra tartott realitás, csak egy küzdelmes, szerencsétlen, beszűkült élet erőltetése, amiből piszok nehéz kijönni, pláne, hogy be se vallják sokan, hogy itt bizony valami gáz van.
Érezni érzik, de ha rákérdezel, tagadják. Ők boldogok. Nekik csak ez meg az a lényeg.
Azonnal védeni kezdik az illúzióvilágot, ahol kényelmes életük van, még a szenvedés is kényelmes, mert megszokták(ez rám is jellemző (volt?)), és amúgyis semmi közöd hozzá.
Persze ez egyfajta összetartozás-érzést is tud adni.
Neked is szar, nekem is szar, közös szarnak több a leve, tegyük össze amink van! xD
És máris nem érzem magam kívülállónak, csatlakoztam a "szar az élet" klubhoz, beálltam a sorba, és mindenki meg is nyugszik szépen, jóóóó, jóóóóó, végre igazi FELNŐTT lett ebből az emberből!

Hát nem.
A felnőttség nem ez.
Ez csak tudatos vakság, semmi több.
Hiszen valami nem stimmel, ezt akár bevallja valaki magának akár nem, érezhető...
Monotonitás, napi rutin mindig a megszokott arcok, megszokott útvonal, megszokott szokások, és este megszokottan időben lefekszünk.
Halál uncsi. :-)
A rendszer kell az életbe, de ugyanígy kell néha a rendszeres változatosság!
Akinek megkeményedik így a szíve, elveszti a lelkével való kapcsolatot, életellenes dolgokat kezd el csinálni, akár a legkifinomultabb álcába bújtatva, hogy könnyebben elfogadják.
De a lényegén nem változtat. Életellenes.
Lehet, hogy szép, de vértelen szépség. Lehet hogy jónak tűnik de halott jóság.
Valahol az ember érzi hogy bóvli, és ízetlen, mégis együk meg udvariasságból.
A lényeg hogy elfogadjuk. Nem kell egyetérteni. Nem szabad kritizálni.
Véleményed legyen, de csak a többiek által elfogadott kereteken belül.
:-)
Azt hiszem ezt bebuktam. (hál istennek)
Persze azért nem ilyen rossz a helyzet.
Nagyon sok vidám, jószívű, lelkes ember van! :-))
Viszont érdekes tapasztalás volt mikor belesüllyedtem az unalmas szürke napi rutinba... szerencsére hamar kimásztam.
Nem vágyom oda többet, az biztos!