kis elmélkedés...

Ma végre jógáztam reggel megint.
Egy ideje nem tettem, és éreztem is a hatását. Valahogy engem nagyon segít abban hogy ha eltávolodtam, vissza is kerüljek a középpontomba.
Ráadásul olyan szép, olyan mint a test ünnepe.
Izmosít, nyújt és nyugtat.
Hastáncolni is nagyon jó, meg "csak úgy" táncolni :)) Most fokozottan kell figyelnem a mozgásra, mert ülőmunkát végzek.
Néha járok futni is, de rájöttem, ami rendszeresen ugyanakkor, ugyanúgy van, hosszú távon nem szeretem csinálni.
Ha változatos, egyik nap tánc, másik nap jóga, harmadik nap futás, na az tetszik :))

Arra is rájöttem, amíg meg nem tudtam az új helyzetet, Öcsémékkel, nyugodt voltam.
Aztán valahogy több oldalról jött az áldás, és felbomlott a biztosnak hitt egység.
Egyszerűen elszállt az életenergiám nagy része, lehangolt voltam, semmihez se volt kedvem, annyira nem találtam önmagam hogy inkább másoknak akartam megfelelni.
Ez persze ellenállást váltott ki úgy általában az emberekből, amiért akkor kicsit nehezteltem is, de most már világos, hogy csak mutatták, nem ez a helyes út.
Még így is túl sokszor hagyom magam, amikor határozottabbnak kellene lennem.

Azt hiszem ez a sok nehézség (vagy annak tűnő valami :)), az életcélom felé tréningel.
Valahogy olyan mintha gyorsan is meg lassan is múlnának a hetek... gyorsan múlnak, mert már lassan nyár vége van, de mégis lassan, mivel minden nap olyan mintha éveket tanulnék.
Sok az új helyzet, néhánynál azt hiszem nincs erőm megcsinálni, de kiderül hogy van.

Van például egy számomra még nem teljesen kiderített dolog.
Azt mondja ugye mindenki hogy a jóra kell figyelni, a jót lássuk meg mindenben és mindenkiben.
Ez tetszik is, nagyon szép előremutató gondolat, érzés, hozzáállás.
Viszont megint más, mint az amikor az ember egyszerűen figyelmen kívül hagyja a számára negatív érzéseket kiváltó dolgokat, és erőszakkal kényszeríti magát hogy a jóra figyeljen, miközben az egész nem más mint erőlködés.
Mi van akkor vajon ha valamit meg kell élnünk? Esetleg valami vagy valaki jelez, ezáltal, amire direkt nem akarunk figyelni?
Én úgy tapasztaltam, ilyenkor felgyűlik a sok rá-nem-figyelt negatív érzés, és az illető a jó álarca mögött nekiáll játszmázni.
Persze cseppet se direkt teszi, tesszük, ez inkább valamiféle szabaduló mechanizmus, semleges alapvetően.
Ha egy gátat nagyon feszít a folyó, és talál egy helyet amerre kifolyhat, hogy a feszültség csökkenjen, nem fogja nézni, hogy hova folyik, mit tesz, egyszerűen muszáj csökkenteni a nyomást.
(mindig mikor ilyeneket írok, cseppet sem azt szeretném átadni hogy a cselekedetek mögötti hajtóerőkkel egyet is értek és bátorítok másokat vagy magamat igazolást találva a játszmákhoz. egyszerűen így tudom elképzelni a folyamatot, amit valahol látok is, ezért a megfelelő reagálás néha még nehezen is megy :))
Sokszor nem egyszerű úgy reagálni, hogy ne is okozzunk sérülést, de mégis megvédjük magunkat.
A határvonal is vékony, aközött ki az aki bántani akar, és mi az amit leszűrhetünk az egész feszült helyzetből, mi az ami hasznunkra lehet, mi a tanítás.
Volt hogy beleestem egy a csapdába, annyira rámentem az alázatra, hogy mindenki felé éreztem csak magam felé nem, így lett belőle megalázkodás.
Az nem alázat, hogy hagyom magam eltiporni, és megnyomorítani, vagy hogy kiszolgálom mások gyengeségeit.

Igazából minden önmagunk ismeretére, és a középpontunkba való belehelyezkedésre vezethető vissza.
De azt hiszem ezt erőltetni nem lehet (illetve lehet, csak az már egészen más lesz:)), és főként nem érdemes.
Elkezdeni viszont jó dolog, egy kis önmagunkra figyeléssel, aztán lépésről lépésre, míg végül természetessé, magától értetődővé válik.
Szokásomhoz híven kitartok amellett hogy ez nem lóverseny:), vagyis az, hogy valaki hiperszupermegvilágosodott, és istennel egyesült megalény-nek látja magát, szíve joga.
Ettől nem lesz se több se kevesebb senkinél, mert mindenkiben ott él Isten, csak idő kérdése ki mikor ébred fel, és mikor "egyesül" vele.
:)
ps. azért írtam "-" jelbe, mert már régen egyek vagyunk Istennel csak talán még nem ébredtünk rá.