Tegnap akartam erről írni, ugyanis mikor mentem takarítani a házunkat, a második emeleten sikeresen - akaratlanul - végighallgattam egy szép kis családi veszekedést.
Elég olaszosra sikeredett, zengett tőle a lépcsőház.
Ismerős zene - gondoltam.
Biztos embertípus kérdése is ki hogy bírja a veszekedést. Van akinek kifejezetten jólesik, kiveszekszi magát és megkönnyebbül.
Én mondjuk cseppet sem élveztem anno, sőt... taki közben is görcsben állt a gyomrom a régi emlékek miatt.
Beszélgettünk erről Hugicámmal is... Csabival is.
Nem vagyok a család ellen, sőt. Mindenkinek fontos azért a család ha bevallja ha nem.
Akinek nem volt, hiába tagadja, ott az űr a lelkében és az igény arra ,hogy tartozzon valahová, ahol szeretik.
Akinek volt családja, de problémás, talán testi v. lelki erőszakot élt át, az meg igyekezhet hogy ne örökítse tovább a hibás mintát.
Ami nekem nagyon nem jött be sose az a zárt közösség-érzés.
Ez gyakran párosult boszorkánykörrel vagyis utáljunk kifelé valakit, mert egységben az erő, és mi többen vagyunk, ők kevesebben (vagy épp egyedül), és mi CSALÁD vagyunk tehát jogunk van összetartani és megvédeni magunkat.
Még akkor is ha nincs támadás.... remek játszma tud lenni.
Keserű vagyok kicsit? Talán...
Sok ilyen visszaélést láttam.
Egyébként sokszor a beltagokkal sem kíméletesebb a Zárt Családi Bt.
Kialakul a kis családi hierarchia, ahol a "leggyengébbnek" semmi szava sincs. A leggyengébb nem feltétlenül a legkisebb.
Biztos láttunk már olyan családokat ahol a legkisebb gyerek irányít, mindenki ugrik neki, és sokszor a nagyobbak alá vannak rendelve a pici zsarnok igényeinek.
Más helyen kicsinyes dolgokon mennek a viták, wc-papír, kávé, zsömle, "miért ebben főzted a kaját?" és egyéb roppant fontos életbevágó témák.
Igazság szerint nem azt mondom, hogy ezekben a családokban nincs szeretet.
Vagy hogy minden ilyen családot fel kell robbantani mert jobb a gyökértelen lét.
Nem tudok és nem is szeretnék ilyen kérdésekben dönteni pláne úgy ha nem ismerem behatóan a helyzetet.
És nem is vagyok döntési pozícióban :-) (szerencsére)
Saját tapasztalataimat írom le, voltak bőven...
Ahhoz hogy javuljon egy helyzet úgyis fel kell tenni a szeretet-szemüveget, ami a közhiedelemmel ellentétben nem rózsaszín fellegekben való pislogást jelent.
Van hogy a változtatásnak van itt az ideje, (először fejben, szívben), és van hogy a cselekvésnek.
Néha hiába változtatunk valamit fejben, ha nem fektetünk energiát a megvalósulásba.
Akkor lehet várni Isten segítségét... mindent nem fog megtenni helyettünk.
Azt hiszem alapjáraton nincs probléma a család egységével.
Azzal van probléma amiket tesznek ennek a nevében, és a "védelmében".
Isten előtt akár szóban vagy fizikailag történt bántás, bizony nem lesz kisebb csak azért mert "a családomért tettem".
Vagy mert családon belül mindent szabad.
Bármilyen visszaélés titokban marad, és kiélhetem a legsötétebb félelmeim miatti frusztrációt a családomon.
Rejtve vagy nyíltan? Mindegy.
Aki ért hozzá, úgyis észreveszi hogy valami nem stimmel, ráadásul bűzleni kezd a kapcsolat, no nem fizikai szinten, de energetikailag biztosan.
Vannak akik életük végéig tudnak élni egy rossz házasságban, egy posvány kapcsolatban.
Aztán vannak olyan családok ahol talán ez látszik, és lehet mégsincs így. Bennfentes tudja csak.
Talán a két kötekedő, folyton veszekedős ember nagyon szereti egymást (mint egy barátnőmék szülei).
Talán a kívülről harmóniában élők valójában gyűlölik egymást, de kifelé adják a boldog párt.
Szerintem onnan lehet látni, vajon egy kapcsolat, vagy egy család mennyire boldog, hogy az ember megnézi, megérzi a nyíltságukat.
Szívbeli nyíltságukat.
Akiknek valami szégyellnivalójuk, közös rejtegetnivalójuk van, ők nem nyíltak, vagy csak lazasággal palástolják.
Az ember ilyenkor ösztönösen nem is akarja bolygatni azt a lefedett lelki valamit, még a közelébe se megy. meg végülis nem az ő dolga...
Előfordul olyan is hogy mikor már nagyon borulna a bili, akkor jön a gyerek, mint összekötő-erő.
Vagy épp a házasság.
Kiskorom óta figyelem a családokat, akikhez közöm volt, legfőképpen a sajátomat.
Olyan szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy felvonultatták a lehető legtöbb játszmát, amit csak a "család mint legkisebb társadalmi egység" biztosíthat.
Voltak olyan családok ahonnan egyszerűen el se akartam jönni... persze problémák voltak ott is, de mindig megbeszélték elsimították. Biztos volt olyan is amiről nem tudok... nyilván.
Mégis a légkör, az érzés amikor az ember belép az otthonukba, nem hazudik.
Ez igazából az a védjegy, ami többet mond a szavaknál.
Nem a tökéletesre súrolt padló, vagy a gazdagon berendezett lakás a lényeg hanem a nyitottság, a "család vagyunk, jóbarátok" hangulata.
Szerintem.
Nekem az az ideális dolog, amikor nem csak a vérségi kötelékek számítanak hanem a lelki, baráti, emberi értékek.
És úgy hiszem egy gyermeknek is szélesebb lehet a látóköre ha több igazán kedves embert ismer meg, esetleg az ő gyerekeikkel is jóban van.
Persze majd ha családom lesz, kiderült mennyit tudok tartani az elképzeléseimből.
Kicsit elengedtem a gondolataim fonalát, és ez lett belőle.
:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése