Ki-bukó

Azt hiszem most jött el a pillanat, hogy nagyon durván kibukjak.
Akkora sírhatnékom van, de buszon ülök, így csak szorongatja a torkom.
Ma 2 kávét ittam és kész. Tegnap se sokkal többet.
Olyan érzésem van, hogy senkim sincs, aki picit is törődne most velem...
Nem gond, cseppet sem, olyan jól eshet néha önsajnálni..
Valahogy mégis kihagynám, de talán ez nem is az, igazából nem tudom, és jelenleg nem is nagyon érdekel. Ez van és kész.
Úgy volt hogy apu ma átjön, mert megjött Párizsból, de most fáradt és inkább otthon marad- mondta.
Nincs szívem áthívni, meg túráztatni, de akkor ma nem fogok enni semmit.
Úgy tűnik ilyet is kell tapasztalni, de rettentő szarul érzem magam mégis...
Szeretem a 39-es buszt. El tudok bújni rajta, és amúgyis kevesen utaznak mindig vele, nem látják hogy lassan összeesek.
Nem tudom ez mire akar tanítani... hogy ne adjak akkor amikor van miből?
Vagy fogalmam sincs mire kéne rájönnom.
Most olyan állapotban leledzek, hogy vki beszól akár csak egy picit is, nekiállok iszonyatosan bőgni.
De most még attól is bőgnék, ha valaki kedvesen szólna hozzám.
Inkább ne szóljon senki semmit, és hagyjon békén, az a biztos.

Bár elég rámnézni, senkinek sincs kedve hozzám szólni, hál istennek.
Így megúszom a nyíltszínen-kiborulást.
Eddig mindig volt kihez fordulnom, de egyrészt piszkosul szégyellem ezt a helyzetet, másrészt most senki se tud segíteni.
Hogy ezt leírtam az se amiatt van mert sajnálatot várok, ha el is olvassa vki, egyszerűen csak most ez a helyzet.
Majd elmúlik, holnap már megkapom a fizut, ha addig kibírom akkor minden ok.
Apámra viszont hmm kicsit megorroltam, megígérte hogy átjön ma és nekem kell rákérdeznem hogy megérkezett-e egyáltalán...kb 3-kor...
Na lassan hazaérek (már itthon vagyok:P)
Holnap biztos jobb lesz, most egyelőre nincs erőm semmit se csinálni.