A szeretet nevében

Ó igen a szeretet.
Mindenhonnan az folyik hogy szeressünk, szeressünk, amivel tulajdonképpen egyet is tudok érezni.
Ám ne tévesszük össze a szeretetet a szeretet nevében elkövetett gazságokkal.
Ennek a nagy háttere az hogy természetesen minden mögött szeretet van, ha távlatokban nézzük, kicsit eltávolodva a saját életünktől, kiragadva magunkat testi valónkból, felülről látunk rá az összefüggésekre.
De most nem erről szeretnék írni.
Hanem arról hogy sokszor miket követünk el főleg olyanokkal akik fontosak számunkra.
Ez lenne a szeretet?
Véleményem szerint az önszeretet hiánya népbetegség.
Pedig az az alapja annak hogy másokat is igazán, őszintén szeretni tudjunk. Nagyon szép dolog -mondják sokan, milyen önzetlen! - mikor valaki csak másokra gondol, magáról meg szépen elfeledkezik. Csakhogy ez akkor átmegy csereüzletbe.
Mert nem adja meg magának, azt a szeretetet, ami létfontosságú, és amit - mivel ő maga nem adja - másoktól fog elvárni.
Innen jönnek a "tegyél boldoggá" meg a "látod mennyit megtettem érted, te meg milyen hálátlan vagy" című játszmák.
Ennek semmi köze a feltétel nélküli szeretethez.
(kitérnék arra, hogy lehet van egy-két olyan megvilágosodott ember a Világon, akinek nagyon kicsi is elég mégis önzetlenül szolgál másokat)

Bevallom én sem vagyok tökéletes (milyen meglepő:P), biztos követek el hibákat, mégis hiszek a feltétel nélküli szeretetben, mert ez tart minket életben ezen a Bolygón (is).
És itt kitérnék a női princípiumra, mert a FöldAnya mint egy befogadó, végtelenül szerető, megbocsátó női minőség példakép lehet mindenki számára.
Igaz már lassan nem bírja a kizsákmányolásokat és a bántásokat, és néha "kitör", de azt is megtehetné hogy egy pillanat alatt elpusztít mindannyiunkat, azért amit teszünk Vele és a teremtményeivel.
És le lenne a gond.
Ember nélkül is létezett ez a Világ, utánunk is fog.
Az elegósodott társadalom sokmindent elfelejtett, amit a Bölcs Földanya mindigis a szemünk elé tárt.
Elvárjuk az emberektől hogy viselkedjenek úgy ahogy mi akarjuk, a megbocsátással is komoly gondok vannak általában, az önmagunk szeretetét elfelejtettük, és maga a szeretet ami megengedi hogy létezzünk, teljesen elferdült, megosztja az embereket már maga a szó.
Pedig ez csak egy szó. Semmi több. Ez az ami fontos.
A lényeg az hogy mit takar.
Lehet valaki ódákat zeng a szeretetről, közben fogalma sincs, pl. a gyakorlatban mi is az.
Csináljuk a kisded játszmáinkat a begyakorolt minták szerint, akár kollektív a minta, akár egyénileg kapott, és észre se vesszük hogy a szeretet nevében történhet esetleg olyan aminek köze nincs hozzá.
Tisztában vagyok vele, hogy minden mögött szeretet áll, ezt írtam az elején. Ámde ezt cseppet sem lehet mentségként használni.
Pláne aki tudatos, tudja már hogy mik a törvényszerűségek, átlátja mi miért történik vele, talán nem teljesen, de részlegesen biztos, elindult az önmegismerés útján, és érdeklődik a gyógyászat iránt, annak már fel kéne ismerni, ha esetleg berögzült minta szerint cselekszik, ami megeshet, emberek vagyunk - de legalább valljuk be, és korrigáljuk.
Hatalmunkban áll, megtehetjük.
Talán nem elsőre, nem másodszorra, lehet pont tizedszerre jön újra a szituáció mire képesek leszünk változtatni igazán, érdemben. Addig csak biztatjuk magunkat.
És itt jön be az önszeretet.
Ha szeretem magam, elnéző vagyok magammal, és tudom hogy türelmesen meg kell várni amíg a gondozás, öntözés, napsütés, termékeny föld, szeretet által kicsírázik a mag.
Nem bánthatom magam azért mert nem megy rögtön valami.
Ám ha hiányzik az önszeretet, vagy nagyon kis lánggal ég, elkezdek másokat hibáztatni, amiért rávilágítottak valamire, ami miatt ostorozom magam belül, és nekem ez fáj. És ezt ő okozta.
Nem, nem ő okozta. Én okoztam magamnak....
Azt hiszem az új korszak küszöbén a hibáztatásokat el kéne felejtenünk.
Hiszen már a csapból is ez folyik, a tudatosodás, a vedd kézbe a sorsod de emellett ajánld fel Istennek, a végtelen szeretetnek, a Forrásnak.
Mégis ha nem megy a rapid megvilágosodás, sokan kudarcként fogják fel.
Ez egy folyamat, egy életmód, egy hozzáállás az élethez, ami szépen lépésről lépésre belénk épül, ahogy a gyémánt csiszolódik, formálódunk mi is, vagy akár a szobor, egy nagy ormótlan kődarabból a felesleget lefaragva gyönyörű alak bontakozik ki. :)
Milyen szép dolog is ez, nem?
Mindenkinek van egy ilyen szép alak a sok salak alatt, talán még egy-két helyen nem bukkant ki az igazi forma, ezt nem lehet siettetni.
De kérdés kit okolunk azért ami nekünk rossz? Másban magunkat?
Akkor hol a nagy szeretet amit annyira hangoztatunk sokszor?
Hol van a megbocsátás?
Ha elnézőek vagyunk magunkkal szemben, mert még bizony néha követünk el hibákat, akkor másokkal is toleránsak leszünk, hiszen tudjuk, ők is ugyanúgy vándorok mint mi, és ők is követhetnek el hibát.
Nincs hibátlan ember.
Ha Isten így is szeret minket, akkor ki az aki azt mondja hogy "nem szeretlek , mert"...?