Őszinte - jó hosszú

Észrevettem, ha nem vagyok kicsit se őrült, tök "normális"igyekszem lenni, akkor befásulok, elvesztem a rugalmasságom és elkezdem szolgálni és védeni a "rendszert"
A konzervativizmust, merevséget, azt amit általában normális-nak neveznek.
Zavarni fog, aki ezeknek nem felel meg, és támadom, iszonyú indulattal vagyok ellene, mert azt csinálhatja amit én is szeretnék, szabadon, de úgy vélem nem szabad, nem illik bele a "rend"-be.


Mikor huzamosabb ideig nem csinálok semmi -akár pici apró- őrültséget, fájdalom, gát keletkezik, valahogy nem vagyok önmagam és nem érzem hogy élnék.
Ennek gyökere az hogybebörtönöztem magam.

Másokat okolnék a cellám miatt, mégis én vagyok a börtönőr.

Észrevétlenül a pénz miatt aggódni kezdek, pedig tudom hogy nem kéne, és még bűntudatom is lesz, mert olyat éreztem amit "nem kéne" .

Jó nagy butaság.

Olyat nem is érezhetek amit nem kéne.

Az érzések jeleznek.

Tehát őszinteség...
Akkor vallok.

Nagyon félek hogy elvesztem azt akit szeretek.
Azzal védekezem, hogy úgy gondolom, nem is ő az aki kell, és nincs is hozzá közöm.
Ezt nagyon szeretném elhinni, csak épp teljesen soha nem megy.
Mivel a dolgok irányítása már kicsúszott a kezemből régóta, (bár talán sose volt a kezemben :-)), teljesen Istentől függ, most méginkább, és ezt nagyon nehéz megemészteni.

Fellázad az egó, nem is kicsit, és olyan iszonyú feszültséget generál, amitől - ha kevesebb kontrollom lenne - törnék-zúznék. (skorpijó kontra bakuci)

Tesómék:

Öcsémnél néha úgy érzem, korlátoz magával a lényével, hangosan hallgatja a zenét, alig tudok mellette élni... persze ez nem teljesen igaz.
Ha szólok lehalkítja, sokáig otthon sincs.
Mégis rossz érzésem van, nem szeretek már igazán hazamenni.
Folyton vizsgálom magam vajon miért vádolom őket (a barátnőjével), mi az ami ennyire zavar bennük?
Ebbe is bele lehet fáradni... a folyamatos önvizsgálatba.
Néha nagyon kezd elegem lenni... nem arra "szerződtem", hogy eltartsak még + 2 főt, úgy hogy én is épp lábalok ki a "válság"-ból...
Ráadásul picit fordított életet élnek, 11-éjfél előtt ágyba se mennek, és van hogy majdnem felrobbanok, mert nem tudok pihenni.
Aput tegnap bevitte a mentő az Erzsébet Kórházba, úgyhogy munka után bementünk hozzá, bevittük a cuccait... ismerős terep volt, a Krízis -Intervenciós osztályon, pszichiátrián van ahol én is voltam anno kemény két napig.
Egyébként nincs nagyobb baja mint ami eddig is volt, a beutalója már 2 hete (!) nála van, de most gondolta úgy hogy befekszik. Nem tudom mikor fog kijönni...

Hugi kapott 5000 ft-ot, amit előttem titokban akart tartani, mert a barátnőit hívogatta meg mindenre, és elköltötte... közben meg nekem is vészesen fogy a fizetésem maradéka, mivel az ő pénzük teljesen elfogyott már.
Bár ezt sem tudom mennyire igaz...
Na mindegy.
Tegnap adtam egy ezrest Öcséméknek vegyenek kaját, erre a barátnője eltette, hogy ja köszi pont ennyiért vásároltam a Match-ban pár napja nektek(!).
Hát nekem biztos nem. Amúgy meg ki kérte.
Nagyon robbanásközelben vagyok, de mikor ott lennék hogy most ordítok és kikelek magamból, egyszerűen nem tudom megcsinálni, inkább szépen beszélek.
Bár tudnék úgy tombolni mint Anyu tudott, lehet hogy félnének tőlem de legalább... nem is tudom... talán jobb is hogy nem tombolok.
Mégis olyan érzésem van mintha a saját negatívommal kéne egy fedél alatt élnem.

Az a gond, hogy most főzni sem tudok, mivel az összes gázcsövet cserélik a házban, és lekapcsolták a hálózatról. Vagyis nincs gáz két hétig(!).
Ez azért gáz :-)
A lavórból-fürdést tök jól elsajátítottam, meg néha jólesik a hideg víz is.

Csak hát... nem is tudom... olyan furcsán egyedül érzem magam. Mintha most rámszakadt volna még + 2 fő nem csak anyagilag, hanem szellemileg és érzelmileg is.
Mivel nagyon nem mindegy, mit teszek, finoman kell szólnom is hozzájuk, és nem csak Apuval és Anyuval voltak gondok, hanem egymással is.

Tegnap hazafelé Öcsém folyamatosan szidta Hugit, miért költötte el az 5000-t, aztán hallgattak egy negyed órát, én meg próbáltam indulatmentes mederbe terelni a "megbeszélést" de azt hiszem nem teljesen ment.
Mintha mindketten élvezték volna vagy én nem tudom... mintha eljátszották volna Anyut és Aput.
Aztán miután elmondtam Öcsnek én miért nem látom konstruktívnak ezt a hozzáállást, azt mondta hogy ő nem is ingerült, és én még a saját életemet se értem, meg amúgy se értek semmit :-)
Hát ez bizony meglehet, de ha indulat van, azt megérzem.
Sőt azt is megérzem, ha valaki tele van régi sérelmek nyomaival, és már kibugyog szinte a kádból, a fedő már repedezik, de még mindig ott tartjuk ,csak még nyomunk rajta egyet lefelé, ha kicsi kilöttyen, az nem számít.
Tesómnál pedig pont ezt éreztem.
Huginál is, de mivel ő lány, és hm... relatíve kevesebbet is kapott régen mint Öcsém, ezért valamivel talán könnyebb feldolgozni, kinyitni, egyáltalán szembenézni vele.
Öcsém pedig szenved, magyaráz, bezárkózik és az egészet felsőbbrendűen magyarázza, de van hogy támad is, nehogy megkérdőjelezzem a hatalmát Hugi felett.
Márpedig megkérdőjelezem.
Este Hugi belátta hogy nem kellett volna elkölteni az ötezrest, mondtam legközelebb jobban gondolja meg, mert a barátnői se költenek rá úgy ha nekik nem marad.:-)
Ezzel egyet is értett.
Viszont ezt csak nekem látta be, Öcsém támadására természetesen nem ez volt a reakciója.

Ami még nagyon fura hogy figyelnek minden mozzanatot... kifelé nagyon éles a szemük, befelé Öcsémnek kevésbé.
Valahogy olyan nehéz úgy fogalmaznom néha hogy ne jöjjön át rajta az ingerültségem, vagy hogy ne csináljak nagyobb kárt mint ami amúgyis van...
Ezért gondoltam hogy valami bennem is lehet ami ennyire reagál ezekre a dolgokra.
Kicsit bosszant hogy nem látom mi is az... hiába kutatok..
Gondolom erőszakkal nem fog előjönni... majd a maga idejében megtalálom.
Mégis jó lenne már látni...