2010. augusztus 30., hétfő

valahol egy pszichopata bőre alatt

azt hiszem most a hétvégén túlhajtottam magam.
ma meg 8-ra jöttem, félhulla vagyok :-)
mostanában az idő annyira nem tud befolyásolni, mert ha bennem süt a nap, nem kell hogy kívül is süssön. :-)
azért mégis jobban szeretem a napos időt... de van ilyen is, mint a mai borongós.
volt egy időszakom, mikor az Üvöltő szelek-mániám volt, imádtam a depis és halálról szóló zenéket, tetszett a "beszürkülés", mert abban el lehetett bújni.
Pont a napsütést nem szerettem, depis hangulatomhoz jobban passzolt a szürke ég és a sok felhő.

Szerencsére ez már a múlté.
Ha az emberben nem süt a szellemi nap fénye, nem kap energiát a szeretetből, a bőségből, akkor elveszettnek, életképtelennek érezheti magát.
Ilyen voltam. Nagyon sokáig.
Semmi sem sikerült és mindig azonnal feladtam. Nem bírtam harcolni a szüleimmel, főként Anyuval, mert bár belekényszerített a harcba, mindig ő akart nyerni.
Így egy idő után vagy nem harcoltam, és hagytam hogy a kudarc elhatalmasodjon rajtam, vagy úgy vágtam vissza hogy az maradandó nyomot hagyjon. (ez nagyon ritka volt...)
Tudtam, éreztem mi a gyenge pont, most is tudom.
Csak sosem volt szívem úgy istenigazából beleszúrni.
Mégis meg kellett tanulni az önvédelmet, mert én is érek annyit mint mások.
Még akkor is, ha látszólag ő az erősebb, de csak azért mert olyan eszközökhöz nyúl amikhez én nem akarok.
Mindegy, már ez is a múlté, csak úgy eszembe jutott...
Végig minden piszkálódás, kötekedés, talán a játszmákon túl azt a célt szolgálta, hogy megtanítson megvédeni magam, hogy ráébredjek az értékeimre, és merjem ezeket felvállalni, a világnak megmutatni.
Mégis, éveken át szenvedtem miattuk, pont fordított hatást értek el, egyre jobban bezárkóztam.

Most pedig.... megerősödtem annyira, hogy tudok legalább már beszélni a mély érzéseimről.
A könnyeimet néha még szégyellem. Nem azért mert félek hogy gyengének látnak... hanem azért mert nem akarok senkit terhelni a gondjaimmal.
És egy síró emberre mindig odafigyelnek...
Megfigyeltem hogy a könnyek sokmindent elő tudnak hozni más emberekből. Van aki azonnal megváltozik és ha eddig piszkálódott, leveszi ezt az álarcát és azonnal kiárad a lelke, vigasztalja a síró társát.
Van akinek teljesen mindegy, kicsoda, micsoda a másik odamegy és próbál segíteni.
Van aki felszívja magát, "olcsó trükk hogy megenyhüljek"-mondja, valószínűleg nem egy érzelmi zsarolást élt már át, ezeknek az emlékétől kapcsol be nála az azonnali elzárkózás mechanizmusa.
De az is lehet, hogy mások figyelméért könyörög minden pillanatban, úgy kívánja mint szomjazó a vizet, és úgy érzi valaki elveszi a szája elől a vizeskancsót. (a gaz :-))
Átéltem már olyat is, mikor nem kicsit sírtam, őszintén, tényleg, a lelkem kiadta a feszültséget, akivel együtt voltam pedig még agresszívabb és hidegebb lett.
Tetszett neki hogy uralkodhat, és méginkább olyanokat mondott amitől jobban kellett sírni.
Ez kicsi szado-mazora hajaz :-)
És még a nyíltan /verzeket ítélik el... hmm hmm. :-)

Mindig oda lyukadok ki, hogy elítéljük a nyíltan perverzeket, nimfomániásokat, ferde hajlamúakat, szado-mazochistákat és gyerekekkel erőszakoskodókat.
Nem azt mondom hogy ezek normális dolgok, és hú de szép a világ miattuk.
De azzal hogy sokan elítélik, megvetik, gyűlölik az ilyesmit képviselő embereket, nem csak ott tartja őket abban az állapotban ahol vannak, gyógyulásra esélyt se adva, hanem egyben vallomás is.
Hogy érezhet egy ember akit gyűlölnek azért amivé tették, amivé engedte hogy tegyék, mert gyenge volt, és most bűntudata van, de változtatni lehet már nem érzi hogy tudna.
Gyűlölik, megvetik, utolsó undorító szemétládának tartják, egy emberi féregnek akit el kell taposni.
Azt hiszem ha mindenhol gyűlöletet látnék az emberek szemében velem kapcsolatban, egy idő után, sok lelki szenvedés után tennék róla hogy legyen okuk gyűlölni, már úgyis mindegy, alapból utálnak, ha még jobban utálnak már meg se kottyan, ezért inkább egyre kegyetlenebb leszek.
Leverem a fájdalmam az ártatlanokon, mert olyan undorítóan tiszták, mert az lengi őket körbe hogy mások szeretik őket. Amit én sose kaphatok meg. Mert egy aljas féreg vagyok.
Ezért én meggyűlölöm őket, és vadászni fogok rájuk mert szúrják a szemem.
Elviselhetetlenül fáj a boldogságuk.
Még ilyenkor is képes működni a lelkiismeret, de már az ego eszköze lesz, arra hogy még mélyebbre taszítsa a szerencsétlent.
És aki szeretni próbálja? Első felindulásában megölheti. Csak úgy agyoncsapja, mikor felpattan a láda teteje, mint Pandora szelencéje.
Elsőként nem a jó dolgok fognak felszínre jönni.

ezt most nem tudom miért írtam :-)
csak úgy beleképzeltem magam egy beteg pszichopata bőrébe...

Nem állnék neki analizálni, ha megtámadna, akkor sem, ha mást támadna meg.
Ha a cselekvés ideje van, cselekedni kell.
Az agyalás emberéletet követelhet.

Visszakanyarodva... hogy vallomás, az azt jelenti, talán az emberben valahol mélyen eldugva ott van a vágy hogy bántsa a kisebbet, ahogy őt bántották mikor kicsi volt.
Valahol ott van, hogy mások fájdalmát akarja nézni, ahogy az övét nézték és nevettek rajta.
Vannak ilyen tudattalan patakok, amik ha felduzzadnak, elönthetik az elmét, és olyan cselekedetekre ragadhatják az ember amiken később csodálkozik hogy ezt vajon ki csinálta?
És ez csak egy példa.
Ha tudatosan gyilkol, vagy bánt másokat, akkor valamit magában szeretne elpusztítani.

Sokszor az ilyesmi egy bolhacsípésnek tűnik a kívülálló szemében, egy nüansznak, semmiségnek.
Talán számára az is. Nem vagyunk egyformák...
Talán tényleg csak egy apró bolhacsípés.
De nem mindegy, hogy az ember karján van, vagy a szemében.

*

6 megjegyzés:

  1. Elég részletekbe menő bőséges gondolatmenet:) de szeretem hogy képes vagy elkalandozgatni a gondolataidban, majd visszatalálni.

    Az érzelmeidet soha nem kell szégyellned. Ha sírnod kell, akkor sírjál, ez a természetes érzelem megnyilvánulásod, ami a közgondolkodással ellentétben nem a gyengeség jele, hanem pont fordítva a valódi, tiszta emberi érzelem.
    Érző lények vagyunk és ez akaratunktól függetlenül következik be. Ekkor mutatkozik meg az emberi lélek teljessége.

    Az emberi gyarlóság, az önző érdekek előtérbe helyezése és érvényesítése mások felett, mind előidézte, hogy a gyűlölet sokak szívében eluralkodjék.
    Ennek hatására az ítélkezés egy megszokássá vált, így a személyiség része lett. A minden napi életet meghatározza.
    Ezek az emberek legtöbbször csak azt veszik figyelembe és csak azt fogadják el, ami számukra a legideálisabb.
    Azt hogy a többi ember mit gondol, az már nem olyan fontos. Aki a megfontoltságot és körültekintést kizárja és ítélkezik egy másik ember felett, az ugyan úgy vétkezik és ugyan arra a szintre süllyed le.
    Azok az emberek akik életük egy bizonyos időszakában megszenvedték, azoknak inkább példamutatásul szolgálhatna, ahelyett hogy bosszúra szomjaznak. Ki kell zárniuk az életükből a Másik embert, aki nem önmaguk és teret kell engedniük a valódi emberi lényüknek, hogy képessé váljanak kibontakozni.

    VálaszTörlés
  2. Ki van törölve a hozzászólásom. Miért?

    VálaszTörlés
  3. Hm? én nem töröltem hsz-t.
    se a Tiédet, se másét.
    emailt kaptam róla hogy írtál, de nem láttam itt az oldalon...

    VálaszTörlés
  4. Dani új megjegyzést írt a(z) "valahol egy pszichopata bőre alatt" című bejegyzésedhez:

    Elég részletekbe menő bőséges gondolatmenet:) de szeretem hogy képes vagy elkalandozgatni a gondolataidban, majd visszatalálni.

    Az érzelmeidet soha nem kell szégyellned. Ha sírnod kell, akkor sírjál, ez a természetes érzelem megnyilvánulásod, ami a közgondolkodással ellentétben nem a gyengeség jele, hanem pont fordítva a valódi, tiszta emberi érzelem.
    Érző lények vagyunk és ez akaratunktól függetlenül következik be. Ekkor mutatkozik meg az emberi lélek teljessége.

    Az emberi gyarlóság, az önző érdekek előtérbe helyezése és érvényesítése mások felett, mind előidézte, hogy a gyűlölet sokak szívében eluralkodjék.
    Ennek hatására az ítélkezés egy megszokássá vált, így a személyiség része lett. A minden napi életet meghatározza.
    Ezek az emberek legtöbbször csak azt veszik figyelembe és csak azt fogadják el, ami számukra a legideálisabb.
    Azt hogy a többi ember mit gondol, az már nem olyan fontos. Aki a megfontoltságot és körültekintést kizárja és ítélkezik egy másik ember felett, az ugyan úgy vétkezik és ugyan arra a szintre süllyed le.
    Azok az emberek akik életük egy bizonyos időszakában megszenvedték, azoknak inkább példamutatásul szolgálhatna, ahelyett hogy bosszúra szomjaznak. Ki kell zárniuk az életükből a Másik embert, aki nem önmaguk és teret kell engedniük a valódi emberi lényüknek, hogy képessé váljanak kibontakozni.

    VálaszTörlés
  5. most akkor bemásolom, az emailből ami jött :-)

    igen, valamennyi százalékban mindenki ítélkezik, persze, ezt láttuk gyerekként is, tiniként, és felnőttként.
    nem egyszerű levetkőzni, és hiába mondja valaki hogy ő nem ítél, ha gondolatban mégis megteszi.
    ezért jó ha az ember őszinte magával és és bevallja hogy most megtette, mert akkor tud változtatni ezen, és figyelni rá.
    nem rágörcsölni csak inkább magasabbról nézni.

    :-) én ilyen kalandozó vagyok.
    néha megmagyarázhatatlanul ideges leszek, úgy érzem valami gátol, és akkor ha nekiállok írni, kiírom amit ki kell, aztán újra megnyugszom.
    néha olyan amit később félve olvasok vissza, mert annyira őszinte lett..
    de az ember inkább azt szégyellje amit megtehetne mégsem teszi, kimondhatna még sem mondja, én is mindig nagyra értékelem az őszintét másoktól, vagy ha vallomást olvasok.
    :-)

    VálaszTörlés