gondolatok a tegnapról az üres percekben...

Rájöttem arra is, mi lehetett vajon ez a tegnapi malőr.

Egyszerűen szörnyen éreztem magam, hatalmas adag megállíthatatlan gyűlölet, harag és elkeseredés-folyam ömlött, zuhant szökőárként át rajtam, és nem tudtam neki ellenállni.
Mostmár rájöttem, valószínűleg az eltemetett sérelmek jöttek fel egyben, miután nyílt szívvel élek már egy ideje.
Sokszor előfordul ez, mikor az ember felnyit egy új kaput, ajtót magában, gyakran először a fájdalom, keserűség, harag és a rossz, a lenyelt sérelmek jutnak felszínre.
Tényleg el lehet úgy képzelni, mint egy raktárat, amit dugig tömtünk számunkra kellemetlen cuccal, és mikor kinyitjuk, örülhetünk ha nem ránk borul az egész.
Ijesztő lehet ez , sőt, nem csak lehet, az is, és ezért inkább eltemetjük mert rá se bírunk nézni, érzésnek sem épp a legjobb.

Lehet pokoli szenvedés is, mert aki gyűlöl, haragszik vagy keserű,az ilyenkor ezeket a mérgeket nyeli nagy kortyokban, saját maga feszíti szét a száját, és a másik kezével jól megdönti az üveget.

Tehát sokszor visszanyomjuk az előbugyogó érzelem folyamot, amivel több kárt teszünk mint amennyi haszna van épp pillanatnyilag.
Itt fontosnak tartom megjegyezni, ez nem azonos azzal mikor egóból szabadjára engedjük a dühünket és kitöltjük máson, mert jobb nem elnyomni.
Az elnyomás nem megoldás, ez tényleg így van. Viszont másokat vagy magunkat tovább fertőzni vele, szintén nem tartozik a megoldások közé.
A düh kezelése nem egyszerű téma számomra, mivel nagyon erős érzelmek törnek fel ilyenkor az emberből.
Sokan kérdezték tőlem régen is, mit tennék ilyenkor, és tanácstalanul tártam szét a karomat.
Az előtt ami tegnap történt , még én is értetlenül állok… nem tudom megmagyarázni…
Úgy érzem egyelőre ködös a megfejtés, nem tudom miért, lehet mélyebbre kell ásnom a teljes megértésért.

Elfojtottam a nagyját.

El akartam küldeni Anyut, nem szerettem hogy ott van, meg kellett volna kérnem, ezt éreztem egy jó ideje.
De mégsem tettem.

Egyrészt az előbb említett érzelmi vulkán miatt lehet, nem a megfelelő hangnemet ütöttem volna meg, másrészt megpróbáltam alternatív módon kezelni a helyzetet.
Nem sikerült. Ezzel pont hogy átadtam az irányítást a kezébe.
Mindig ez volt a problémánk gyökere, vagy én vagy ő irányít, ha én nem irányítok, akkor átveszi a stafétát ha kell ha nem.
Rendezkedik, utasít, pakolászik, beletúr mindenbe, és ha nem ugrik az ember, akkor beleköt, mindenre megjegyzése van, ez se jó az se jó, be nem áll a szája, aztán meg csodálkozik (néha valahogy annyira őszintén!), hogy mi a probléma, miért vagyok ilyen ideges, menjek orvoshoz, mert idegbajos vagyok.
Ilyenkor szoktunk úgy összeveszni hogy hetekig nem is látjuk egymást, tőle hamar eljövök, nem érdekel, de ha ő van itt nálam (ezért nem szeretem túlzottan ha így van), akkor nincs szívem elküldeni. Az valahogy olyan… nem is tudom… hogy kidobok valakit magamtól.
Már kétszer elküldtem így, és cseppet sem volt megoldás.
Hogy mi az, arról viszont most fogalmam sincs. Ha kb. 15 év alatt nem oldottam meg, akkor egyszerűen nem tudom mivel lehetne megoldani.

A távolság számomra áldásos.

Arra is rájöttem, két választást akar hagyni Ms. Egó.
Az egyik hogy átadom az irányítást.
A másik hogy nem.
Ha átadom az irányítást, mindent a saját képére , ízlésére formál, engem is igyekszik átformálni, az emberre rátelepszik, és az önkifejezés lehetetlenné válik, mindenben hibát talál, sehogyse jó, csak úgy ahogy ő csinálja.
Ha nem adom át, és keményen fogom a gyeplőt, akkor meghunyászkodik, de csak ha az ő olvasata szerint sikeresen irányítok.

Ha esetleg valami nem úgy sül el, akkor máris kétségbe vonja, hogy bármire is képes lennék, és később felemlegeti kudarcként.
Egyszerűen megszűnik az öröm a közelében, miután mindenkit jól kikészített nekiáll énekelni, és látszólag nagyon jól érzi magát :-S

Nem tudom ilyen hogy lehetséges, de úgy tűnik mégis létezik.

Én pedig annyit nyeltem anno, hogy tegnap sokszor meg se tudtam szólalni a dühtől.
De annyira, hogy még a bőrömből is az ölni vágyás párolgott felé. Potyogtak a könnyeim, csak a tesóim tudtak hozzám szólni, apu sem értett, anyu szó szerint menekült a közelemből, egy szó nélkül pedig addig be nem állt a szája.
Félt. Valahol én is féltem magamtól.
Ha én ezt szabadjára engedném, körülöttem halottak lennének.

Inkább rendbe kéne hoznom magamban, és akkor rendbejönne odakinnt is.
Ha nem cipelném a sok-sok évi sérelmet… de egyelőre még kicsúszik a kezemből, nem tudom beazonosítani, elkapni.
Azt hiszem ez az egyik legnagyobb kihívásom idáig, mert nem véletlenül történnek a dolgok.
Még kevésbé véletlenül ismétlődnek. Itt van két forgatókönyv, amelyik közül elvileg úgy érzem választani kényszerülök.
De mi lenne ha írnék egy újat… egy frissebbet?

Ezen most nem aggódok, meg fog oldódni.

Ha megtanulom a leckét belőle, akkor többé nem jelenik meg.
Nem akarok megváltani senkit, anyut sem akarom megmenteni, hiszen egyrészt nincs mitől, másrészt ő dönt, ő tudja, merre viszi az útja.
Ami üzenet van ebben a konfliktusban viszont részemre, maximálisan szeretném megkapni, még ha szenvedésen keresztül is megy az út, hogy befogadjam.

Isten nem véletlenül tette ezt most elém. Eljött az ideje a mélységi takarításnak.
Ma már hálás szívvel nézek vissza a tegnapra.

Ami jó hír, az az, hogy ha rendeződnek már az otthoni körülmények, akkor tesómékkal szerintem nagyon jól megleszünk :-)