én még ennyire nem buktam ki. most meg lelkifurim van mert kibuktam.
még a cucc mennyisége annyira nem is hatott, inkább az hogy kezdésnek látom hogy a konyhában az üvegasztalra van rakva egy csomó nehéz doboz.
ott majdnem eldurrant az agyam hogy egy férfinek ilyen hogy juthat az eszébe...
a szobákban is semmi rendszer minden szanaszét dobálva kb, mintha belehánytak volna.
De még ez sem volt igazán gond.
Jött a kiképzés.
Apu átjött (Tomi apu), aztán áthívta Anyut, én pedig egyre idegesebb lettem.
A sok kis részletet nem írom le, anyám rögtön nekiállt pakolászni, mondtam hogy nem kell de ő mindenáron segíteni akart.
Ezt ide azt oda, gyere már ide, öcséméket is ugrasztotta lépten-nyomon, úgy vibrált, hogy kezdett nagyon elegem lenni belőle. Nyugit akartam, békés pakolást nem pedig ezt az ideges sietést.
Rájöttem hogy nem bírom elviseni anyámat itthon.
Energetikailag úgy éreztem mintha összekoszolná az egész házat, mindenhez hozzányúl, mindenbe belefolyik, mindenhol otthagyja a lenyomatát, és nem tudtam vele mit kezdeni.
Nyomatékosan megkértem, pár óra múlva hogy most legyen elég a pakolásból a többi holnap, de még csak ez meg az, NEM, most szeretném hogy elég legyen.
Persze ez nem tetszett, és nem értette hogy ő csak segíteni akar, én miért vagyok ilyen durva.
Nemigazán érdekelt mit mondott, de ettől a pszichikai vagy nem tudom milyen méregtől fél óráig ötpercenként sírógörcsöket és dührohamokat kaptam.
Én is értetlenül meredtem magamra kb (ez jó mondatkezdés :P), dobáltam a cuccokat az ajtónak és ismételgettem hogy menjen már haza.
Iszonyú gyűlölet volt bennem, ilyet azt kell mondjam, vagy nagyon rég, vagy egyáltalán nem éreztem.
egyébként biztos észrevette mert máskor kérdezgetett volna, most pedig feltűnően elkerült, ami okos döntés volt, mivel felváltva sírtam, ölni akartam, és fásultan bambultam a semmibe.
Olyan érzésem volt hogy úgy jött ide mint a dögkeselyű a dögre. De persze galambnak álcázva.
Ilyenkor meg arra gondolok vajon túl rosszindulatú lennék, mert elvileg nem lenne szabad ilyesmiket gondolni és feltételezni...
És az volt a dolog szépsége hogy TomiApuval együtt akart hazamenni vagyis ha ő megy, Apu is megy. :-S
végül hazament, de azt is úgy, hogy Apunak mondtam hogy nem akarnak indulni? (bunkóság ide vagy oda)
Fura hogy a nagy felnőttek igazán nem is figyelnek másra, tesómék édesek voltak nem is velük volt a bajom.
Apu nem értette, azt kérdezgette "most mi a baj?", anyu meg nem mondott semmit, csak a hátam mögött szerintem, és konstatálta mennyire nem vagyok "felnőtt" és érett gondolkodású.
Tojom le magasról.
Apám elvárta hogy legyek kinnt és vigyorogjak mindenkivel, mert ő most itt van és most ott kell lennem vele, anyám meg hogy mindenki azt csinálja amit mond.
Régi játszmák mentek újra, és elegem volt, ezt az én lakásomban ne.
akkora szakadék lett köztünk, pedig távolról jól megvagyunk, de nem akarom itthon ahol béke és tisztaság van a terpeszkedő énjét érezni mindenhol...
Mindenesetre az idegeimnek kampec lett mára, valami furát álmodtam, ha beugrik majd leírom.
Anyámat pedig szégyen vagy sem nem bírom kezelni és elviselni.
Mindenbe bele akar folyni, mindent irányítani akar, és nem érdekli semmi más csak saját maga.
Iszonyú érzékenyen reagáltam rá.
Valahol pedig ott van bennem hogy elbuktam, mert nem bírtam kontrollálni az érzelmeimet, és biztos ez is tanított valamire, de még nem tudom mire,
és az is ott van, hogy ennyit haladtam vajon, hogy így reagálok rá?
ez a nagy ezós felfogásom, a nagy mindent átható szeretetem ami válogat?
most ezen nem bírok gondolkodni mennem kell dolgozni, és kicsit összeszedem magam. :-)
Anyu meg... nem tudom meg tud-e vagy inkább akar-e változni valaha.
Én még hiszek benne, de egyet nem hagyok, ne az én pusztulásom árán....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése