2010. szeptember 2., csütörtök

véres gyökerek

Tegnap ültem Húgommal az ágyon, nagyban pakoltuk a ruhákat a családnak vidékre.
Illetve akkor már csak Húg pakolta.
én meg bambultam magam elé:
-Hűg, szerinted normális, hogy meg tudnám fojtani Öcsémet egy kanál vízben?
-Nem, nem normális.
-Szerintem sem. De most mit csináljak vele?
-Nem tudom. Talán fáradt vagy és apu is felhúzott.
-Ja, lehet.

most aztán sikerül a bűntudat és az önsanyargatás mocsarában dagonyáznom.
lehet hamarosan shrekné leszek :-)
remek kilátás.

úgy érzem az olyan érzések és viselkedés mint amiket az utóbbi két napban éreztem, csináltam, nem méltók ahhoz aki igazán vagyok.
mégsem tudtam magamban tartani. nem tudtam hallgatni és bölcsen megválogatni a szavaimat.
csak úgy lőttem kifelé a nyilakat mintha dartsoznék.
és sok nyíl ment ki szavak nélkül is, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni...
tegnap nem is beszéltem öcsémmel mert ... úgy éreztem hogy meg tudnám fojtani.
hogy miért? jó kérdés...
igazából a legdurvább érzelmi fertőket is átéltem.. és valahogy undorodom hozzájuk nyúlni, beszélni is nehéz róluk.
valahol szégyellem. jön egy olyan mondat is hogy "na, Te a nagy szereteteddel meg egységtudatoddal, meg így változás, úgy jobb világ, és erre ezt érzed??"
Menten ásd be magad a földbe, mert cseppet se vagy jobb mint azok akiket esetleg elítélsz.
Ebben mondjuk van igazság... tényleg nem vagyok jobb.

Mások is éreztek már ilyen cifrákat, sok történet van az irodalomban, filmekben, ahol pont ilyen mély, eltemetett érzéseket dolgoznak fel, vagy épp az elfojtásának következményeit mesélik el, mikor sikerült kitörnie...
Mégis valahogy elvárnám hogy az ilyesmit ki tudjam kerülni.

:-)
Néha olyan jókat mosolygok magamon.
Általában egy-két napig morgolódom belül, tudom mit kéne csinálni mégsem teszem.
Aztán rájövök gyorsan hogy ez nekem nem jó és nem visz előre, és ilyenkor simán meg is történik az aminek ott a helye és ideje.
Mára tudtam valamelyest beazonosítani, mi ennek az egésznek a gyökere.
Egyszerűen az, hogy ha az ember talál magában valami "csúnyát", ami szerinte megvetendő, elítélendő, szégyellnivaló.... talán elsőre túl nehéz ránézni, nem hogy hozzányúlni, kibogozni, megtisztítani és meggyógyítani.
Az egyszerűen képtelenségnek tűnik.
Aztán valahogy jön az azonosítás, "ez vagyok én". Minden jó tulajdonság eltörpül, és marad az hogy úristen, én ilyet hordozok? ez totál gusztustalan... szinten aluli, undorító.
De mindez én vagyok. (hihetem)
Elítélendő... koszos, szinten aluli.
És mivel befelé nem bírok ilyenkor fordulni, nem akarok ránézni arra a fertelemre, ezért kifelé keresek okot, miért is vagyok olyan amilyen.
Mert ő szemét volt, meg rendetlen, meg ilyen meg olyan.
(nem kizárt hogy tényleg nem szép a cselekedet amit valaki tesz, de a rá adott reakció nincs vele arányban)
És ahogy elkezdek másokat okolni, hibát keresni, ezzel együtt jön hogy elkezdem nem szeretni magam.
Minden amit másokra mondok, vagy amit másokról gondolok, és negatív, engem is a sárba nyom.
Ráadásul megjelenik a kedves bűntudat, és önostorozás.
Meg is van a kényszerbetegségek egyik alapja, amire fel lehet azokat építeni.

És a nagy kérdés... ha az ember már annyira mélyre temette az igazi önmagát, mondjuk évek szennyét pakolta rá... akkor hogy kezdjen neki a lebontásnak?
Már az első pár mozdulat is fáj, mintha a sár rászáradt volna a bőrére, és csak azzal együtt jönne le.
Szinte meghámozza magát... lelkileg.
Nagyon nem kellemes... én csak kis ideig játszottam ezt, de így se egy élmény felkutatni ezeknek a rossz érzéseknek a gyökerét, megtisztítani és változtatni rajta.
Pedig egyszer el kell kezdeni.
Hiába tudom hogy nem igazak, hogy nem léteznek, valamiért mégis az útban állnak, és akadályozzák a továbbhaladást.

Az önostorozás és önbüntetés nem segít. Sőt.
Ha magamat bántom akár fizikailag akár lelkileg, másokat is bántok vele.
Beindítok tudattalan mechanizmusokat, és az irányítás - úgy tűnik - kifolyik a kezemből.
Nekem ez olyan érzés mintha szürke rémálomban lebegnék, a kedvem is rosszabb, erőm sem nagyon van ilyenkor, és csodálkozom miért nem jó semmi, és miért nem találok örömöt az életemben.
Ekkor felkapja a fejét, és lendületbe jön a nagy hazudozó : "Hamis amit eddig mondtál, nem is vagy olyan", "Te akarsz jobb életed, nézd már meg magad?!", "Mit tettél másokkal? nem vagy méltó arra hogy szeressenek."
Tudom hogy nem igaz.


Tudom hogy csak a tudatkontroll eszköze ami belülről működik, és felismerésekre, haladásra sarkall.
hogy ezt más mondja vagy én belül? Nem sok különbség van.
Bár talán mégis szokott lenni eltérés.
Ilyen állapotban magam felé nem fordulok, és amúgyis befogom a fülem.
Ha pedig más mondja, csodálkozom, sokk-szerűen ér, és védekezni kezdek. Ki hogy csinálja, attól függ mekkora károkat tud csinálni másokban.

Pedig ők csak üzeneteket közvetítenek.
Mégis ilyenkor nem a magunk oldalát nézzük. Nem azt a rövid lényeget, amit számunkra az üzenet jelenthet, és amiből tanulhatunk.
Hanem kihelyezzük a súlypontot, a másikra, kívülre, "biztos azért mondta, hogy", "ő a hibás", "felül akar kerekedni, ezt nem hagyhatom".

Okot mindig lehet találni a támadásra, és általában meg is történik.
Onnantól pedig már csak labdapasszolgatás van, és senki sem akarja letenni a fegyvert.

Azt hiszem most leállok egy kicsit...

Ha jön majd a megoldás, folytatom. :-))




3 megjegyzés:

  1. Mindennek meg van a maga ideje. Én először ezt tanultam meg az életben. Arra is rájöttem, hogy mindig időt kell szakítanunk önmagunkra.
    Mindig kell lenni az életünkben egy olyan időszaknak, amikor lelkileg elmélyülve mérlegelünk, elgondolkodunk a döntéseinken, a cselekedeteinken v a napi történéseken. Nem vagyunk tökéletes emberek, mindenki képes hibázni, bűnt elkövetni. Ugyanakkor lehetőségünk adatik ezeket a dolgokat felismerni, dönteni, ha szükséges, akkor másképp cselekedni. Lehet, hogy nem egyből jövünk rá, de a lehetőségekkel élni kell.
    Először mindig önmagunknak kell esélyt adnunk, mert utána másoknak is képesek leszünk esélyt adni. Mindig először önmagunkban kell rendet raknunk. Az önismeretre, önmagunk minél jobb megismerésére kell törekedni, mert ezáltal másokat is jobban megismerhetünk, és a világ is elérhetőbb lesz számunkra.
    Mindig érdeklődőnek, nyitottnak kell maradni, még akkor is ha sokszor csalódás ér bennünket.
    Ha belénk rúgnak, akkor is fel kell állnunk és tovább kell haladnunk. Nem tehetünk mást. Tisztelnünk kell az emberi másságot, kell hogy legyen bennünk alázat. Így kivívjuk az emberek megbecsülését.

    VálaszTörlés
  2. Teljesen igaz.
    És valahol tudom is ezeket, csak nem mindig megy az alkalmazás...
    Sokat segített amit írtál, köszönöm.

    VálaszTörlés
  3. Persze, hogy tudod. Szerintem mindenkiben tudatosul egy idő után. Nem létezik lehetetlen.

    VálaszTörlés