2010. június 29., kedd

Birtoklás


Ha az energiát kölcsön kapjuk, lelkünk Istené, testünk a Földanyáé, vajon mi a miénk?
Változás volt van és lesz is mindig.
Örök érvényű.

Biztonságra mindenkinek szüksége van.
Ez valahogy benne van az ember alaptermészetében.
De ha múlandó dolgokkal bástyázzuk körbe magunkat és 100%-osan azokra támaszkodunk, csalódni fogunk idővel.
Jó esetben ezt belátjuk, beljebb és feljebb tekintünk magunkban, más esetben még többet halmozunk magunk köré, és még görcsösebben kapaszkodunk ezekbe.
Az igazi biztonságot az Önmagunkba és az Életbe vetett hit fogja hosszú távon garantálni.
Hiszen ha minden változik, legjobb, ha meglovagoljuk a hullámokat, így "felül" tudunk maradni.
Sokszor nem könnyű megváltoztatni magunkban a hozzáállást. Nagyon nem az.
Ez valahogy embertípus kérdése is, van akinek kemény leckék árán kell megtanulnia, másnak csípőből megy.

Mit akarhatunk birtokolni? Javakat, embereket, érzéseket... és még ki tudja mit.
Ha minden forog, minden változik, automatikusan kudarcra ítéli magát az aki birtokolni akar.
A változatlanság a mozdulatlanság halálszerű, megrekedt állapot.
Betegségeket, gátakat okoz, mint ahogy a bezárt víz is megposhad, rohad, és idővel mérgezővé válik.
A változással szembeni ellenállás hátterében irányítási kényszer, ragaszkodás, makacs akarat, ezek mögött pedig az ősbizalom, a biztonságérzet hiánya és félelem lapul.
Akinek nincs elég önmagába vetett hite, nem hiszi, érzi, tudja, mélyen belül hogy szembe tud nézni az új dolgokkal, helyzetekkel, új kihívásokkal annak gondot tud okozni a változás.

Coelho-t idézve nézhetek úgy magamra mint egy áldozatra akit megtaposnak, vagy aki tehetetlenül vergődik a sors folyamában, de nézhetek úgy is, mint egy kincskereső kalandor, aki mindenből tanul valamit, tudja minden őérte van, és a gondviselés tökéletes védelme alatt áll - ha engedi.
Birtokolni az anyagi részünk akar. Ha ez nagyon erős, ha valaki nagyon földies típus, neki nehezebb elfogadni a változásokat.
Ehhez kell egyfajta belső ellazultság.
Nem elég azt mutatni kifelé, ne csapjuk be magunkat!

Nekem mondjuk nem ment rögtön. Ami épp a legjobban fogva tartott (vajon ki a börtönőr?) azt adtam át fölfelé egy jobb megoldás reményében, első körben.
Mégis volt hogy azt hittem és hitettem el magammal hogy már elengedtem, és be kellett látnom hogy mégsem.
Volt hogy visszaestem, és kuporogtam a cuccaim, régi érzéseim mögött, elkeseredve hogy ez se megy.
De kiderült csak azért hogy erőt gyűjtsek a következő ugráshoz.
Van ilyen is, ez egy folyamat, nem lehet mindent azonnal.
És senki se lesz attól kevesebb mert rájön hogy van még benne birtoklási vágy.
Hatalmas lépés az is ha felismerjük, és bevalljuk magunknak.
Hányszor átvágtam én is magam, hányszor tetszelegtem az "én már ezen túl vagyok"* pózban, miközben még csak az első tántorgó lépéseket tettem meg.
Türelem, éberség, gyengéd figyelem kell ehhez önmagunk felé.


*(na itt elég érdekes dolog jutott az eszembe, ezen sokszor gondolkodtam. A pozitúra mágiájának hívta ezt Szepes Mária, vagyis ha összekulcsolom a kezem, esetleg letérdelek, automatikusan az ima áhítatát érzem. ez vonatkozhat minden másra is.
Az imagináció határtalan lehetőségeket vonzhat, ezt ma már mindenki tudja.
Nem titok :DD
Szóval ha elképzelem hogy már megszabadultam a birtoklási mániámtól akkor elvileg úgy is van.
És itt jön be, úgy gondolom az időtényező.
A Titok-ban úgy mutatták hogy a kívánt dolog(vagy bármi más) közeledik, közeledik, és a megfelelő időben megkapjuk.
Valahogy így lehet minden más területen is. Ha én kijelentem hogy megszabadultam egy mániámtól, és elképzelem, átérzem ahogy szabadon élek, érzek, ennek az állapotnak az elérését felgyorsítom.
De ha van valami ami akadályozza, belső gátak, félelmek, akkor egyre gyakrabban bukkannak ezek felszínre, egyre több jön, sorban, feldolgozandó traumák, mély fájdalmak, elfojtások, szégyen, kínos helyzetek, rejtegetett sebek, gyűlölet, magány-érzet és sorolhatnám.
Ahogy közeledik a kívánt dolog, helyzet, állapot, kezdi az útjában levő dolgokat felbolygatni, végül "kiszemeteli" az emberből ami nem kell már, hogy helyet csináljon magának, az újnak.

Legmélyebben mindig az lapul hogy lehet, nem fogadom el, nem szeretem magam.
Ez az amiből minden kiindul, ez van minden mögött, Önmagunk elfogadása és szeretete az alap, ami meggyógyítható.

Amit a szövegben írtam, egós pózolásra, mások fölé kerekedésre értettem, nem az előbb leírtakra.
Ezért volt a kis kitérő.
:))

Az igazán nagy mestereknek semmi extra titkuk nincsen.
Ám ahhoz, hogy teljesen rá merjék bízni magunkat Istenre, a világegyetem erőire, meg kell tanulniuk elfogadni a változásokat, és nem a saját akaratuk szerint erőltetni a dolgokat, azok mikéntjét és időpontját.
Nem kis feladat...
Van amit mi is megváltoztathatunk akaratunkból (általában a kis dolgokat), de az igazán nagy volumenű dolgokat jobb ha Istenre (vagy Univerzumra) bízzuk. :)

Ez a felfogás nem talajtalanságot, "elszállást" vagy felelőtlenséget jelent, mint ahogy a tiltakozó elmék hívják.
Olyasmi érzés szerintem mint amikor kifekszem hanyatt a fűre.
Beengedem a napsütést, a szelet, a csodaszép eget, a felhőket, és érzem hogy része vagyok ennek a világnak.
Érzem a Földanya simogató szeretetét is és feltöltődöm az univerzum végtelen energiájával.
Beengedem, elfogadom, mert tudom hogy jót akar nekem.
Érzem hogy élek, és érzem a földet is.
Nem vagyok talajtalan :)

Szerintem vigyázzunk rá, szeressük és tiszteljük az értékeinket, amiket megőrzésre kaptunk, de ne akarjuk kisajátítani.
A madár is szabadon szárnyalva a legszebb.

:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése