És így beszélt hozzájuk:
- Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé.
Megszólalt erre egy molnárlegény, és azt mondta:
-Te könnyen beszélsz, Mester, mert terád gondot viselnek, nem úgy , mint ránk, és neked nem kell a mindennapi betevődért gürcölnöd, mint nekünk.
Ebben a mi világunkban az embernek keményen meg kell dolgoznia a megélhetésért.
A Mester felelt neki, mondván:
-Volt egyszer , hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik.
Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte, a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel:
"Lássatok csodát! ugyanolyan lény mint mi vagyunk, de ő repül!
Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodródó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk.
Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."
De ők csak egyre azt kiáltozták: "Megváltó" és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.
(folyt.) (Richard Bach: Illúziók)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése