2010. június 21., hétfő

Énkép



Azt hiszem mostanában nagyon fontos hogy az embernek egészséges énképe legyen.
Ezen - is - dolgozunk.
Nekem néha nagyon nem megy. Rájöttem teljesen relatív hogy látom magam. Ha rossz kedvem van, csúnyának látom magam, ha jó a kedvem akkor meg szépnek.
Mint nő elég fontos lenne hogy ismerjem és szeressem önmagam.
Ez eddig szinte semennyire se ment, be kell ismerjem.
Folyton feltételekhez kötöttem, már kora tinikorom óta. Ha lesz ilyen ruhám szép leszek, ha ki leszek sminkelve szép leszek, ha vörös hajam lesz, szép leszek, ha ha ha.
És érdekes módon sose láttam magam szépnek, hiába volt meg a ruhám, a smink, a vörös haj.
Csodáltam másokat, a színésznőket, énekesnőket, a gazdagabbakat, milyen szépek, ápoltak, vonzóak.
Hasonlítani akartam rájuk - azt mondják ez természetes ilyen korban.
Csakhogy ez valahogy úgy maradt később is. És szinte észre se vettem.
Nem azzal foglalkoztam hogy a saját értékeimet lássam meg, és szeressem ezért magam, hanem azzal, hogy olyan próbáljak lenni mint a számomra vonzó egyéniségek.
Hamar át tudtam venni szokásokat, megfigyeltem a mozdulataikat, mimikájukat, és azzal szórakoztam hogy beleépítettem a saját eszköztáramba.
De ettől se lettem se szebb se vonzóbb a saját szememben.
Persze máséban lehet hogy az voltam, sőt, valószínű, azt pedig sértésnek vettem szinte, mert úgy éreztem kifiguráz, hiszen én nem látom magam vonzónak, vagyis gúnyolódik rajtam.
Mint nő néha annyira bekorlátozva érzem magam.
Amellett hogy tudom élvezni is ezeket a női dolgokat, magassarkú, miniszoki, lakk, smink, satöbbi.... sokszor annyira elragad az áramlat, hogy nagyon unalmasnak tűnik csak ezzel foglalkozni.
Szeretem az őrültségeket. A hétköznapiakat is. Sőt az extrém és izgalmas dolgokat is.
Ilyenkor valahol érzem hogy elvesztem ezt a pipiskedő törékeny nő-imidzset, és lelkifurim támad, hogy nem viselkedek nőiesen.
Egyszerűen nem elégít ki a hagyományos női szerep, a mindig odaadó, mindig csöndes, védelemre szoruló, törékeny nő szerepe.
És őszintén szólva nem is szeretem ha így kezelnek...
Végülis teljesen fölösleges a nőiségről beszélni így, hiszen annyi arca van, de mégis egy, és nem is nagyon lehet megmagyarázni szavakkal.
Talán nem is az eredendő női dolgok amiket nehezen bírok hanem a társadalom által kreált nőképbe nem tudok beilleszkedni maradéktalanul. (és nem is akarok :))
Mondjuk sok olyan nőt ismerek, aki szintén nem bír fejet hajtani ez előtt.
Vannak olyan emberi(semleges) dolgok amik nagyon tetszenek, nagyon szeretem csinálni, és egyáltalán nem mondják nőiesnek őket.
De egyszerűen néha majd meghalok egy pofa sörért, vagy hogy megnézzek egy lövöldözős filmet, hogy vadul táncoljak vagy az esőben ázva egy zacskóval a fejemen röhögjek magamon mert nem hoztam ernyőt.
Marha elegáns :DDD
Egyértelműen nem a nyilvános ázás a kedvenc elfoglaltságom, bár néha megesik.
Szeretem az extrém dolgokat, a vidámparkban is a legdurvább átforgatós lógatós gépezetet, a szabadban szaladást, a mezítláb fűben mászkálást tűsarkúval a kezemben (ilyenkor azért vadászom a kutyagumikat, nehogy véletlenül elegánsan belelibbenjek egy jól megtermett még zamatos példányba XDDDD)
(fuhúhúúúj)
Az igazi énem ilyen, mindig visszafogtam, először a család, aztán a társadalom formájára igyekeztem igazítani, de csak nyomorék lett ezáltal.
Nem hittem volna hogy ennyire zabolátlan, szenvedélyes, titokzatos, mégis bölcs, türelmes és odaadó a női természet.
Azt sem hittem volna hogy tudom szeretni, és élvezni ezt a csodálatos őserőt magamban.
Most szinte teljesen eltölt és végre nyugodt vagyok.
Nem kell megjátszanom magam, amúgy sem nagyon bírnám már, ha meg kéne. ráadásul minek?
Saját magam stresszelem emiatt. Hogy úgyse fognak elfogadni, úgyis kinéznek még a női társaságból is... egyáltalán nem biztos, sőt.
Talán pont akkor fogadtak el leginkább, mikor nem egy megcsinált báb voltam, hanem önmagam. De ezt észre se vettem.
Hajlamos voltam mások véleménye miatt mássá válni, mint aki vagyok, (szerintem sokan vannak még így), hogy könnyebben beilleszkedjek.
És azt vettem észre hogy egyáltalán nem könnyebb. Sőt.
Mindenki érzéseire tekintettel voltam sokáig, csak a sajátoméra nem.
De ez így már nem mehet tovább.
Hogy érhetek el bármit is az életben ha nem a középpontomban vagyok, hanem mások által megszabott helyen "kell" lennem.
Nem bírom hosszútávon a túl sok béklyót, egyszerre kirobban az energia, és lerázom a bilincseket, mint a zabolátlan ló a nyerget és a zablát.
Nem bírok unalmas és engedelmes felnőtté válni. (ez nem = a nyugodt, elégedett felnőttel)
Elfogadom néha vannak olyan helyzetek hogy az embernek mérlegelnie kell mit tegyen, mert nem cselekedhet kénye-kedvére. Ezek tanító helyzetek és a kényszer-érzés ilyenkor nagyon erős.
De máskor, mikor saját magunk emeljük a korlátainkat... azt fölösleges ismételni.
Máris sokkal de sokkal jobban érzem magam hogy visszatértem magamhoz, ahelyett hogy másoknak próbáljak megfelelni.
Miért csinálom sokszor mégis újra?
Megpróbálom a lehetetlent, hogy hogy mindenki szeretetét és tetszését elnyerjem.
Hát így nem fogom, van egy olyan sanda gyanúm.
Főként azért, mert a saját lelkem igényeit nem veszem figyelembe.
Engedelmes báb lennék, de ez csak időpocsékolás.
És van hogy néha bár kellemetlen, mégis nemleges választ kell adni valamire, amiről úgy érezzük, letérít az utunkról.
Hálás vagyok most ezekért a tapasztalatokért.
És a felismerésekért.
Köszönöm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése