most meg hogyan tovább..

Na most aztán tényleg belecsaptam a lecsóba.
Egy nagy zavar az egész életem mostanában. Mintha megint beindult volna a forgószél és pakolja ki azokat amik nem kellenek...
De még egy ideig keringenek körülöttem, kapkodhatom a fejem utánuk, hogy most kell-e vagy sem, és minek van ez itt.
Tanfolyam után bementem a névrokonomhoz a Munkaügyibe, és azt mondta hogy ha felvesznek a recepciós melóra, akkor elvileg nem kell visszafizetni az eddigi tandíjat, csak hát elveszik minden amit tanultam, semmi papírt nem kapok...
Ráadásul nincs kizárva hogy csak nyárra keresnek valakit a szabadságolások idejére, végülis három hónap próbaidő van.
Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy azért kéne már valamilyen munka, amiből el tudom tartani magam.
Mert ugyan kilátásban van sokminden, és azért mindig van miből élnem, mégis... amit igazán szeretnék, egyáltalán nem érzem közeledni.
Még mindig az a kérdés hogy MIT IS AKAR AZ EMBER VALÓJÁBAN?
Néha annyi alternatívát tárnak valaki elé az égiek, tessék, válassz, hogy egyszerűen -finom és nőies leszek - fingja sincs melyik mellé tegye a voksát. :)
Ez olyan tipikus mörfis.
Néha azzal sem vagyok teljesen tisztában hogy a menekülés-érzésem, meg az a szívszorítós rossz érzés vajon félelemből adódik, vagy abból hogy letértem az útról.
Ismerem magam volt már hogy nem mentem el egy felvételire, mert nem voltam biztos a tudásomban, és majdnem ájulásig stresszeltem magam a buszon odafelé, aztán leszálltam korábban, bementem a Mekibe, és vettem egy shake-t.
Élvezettel eszegettem, miközben néztem az órát, és még jobban élveztem a gondolatot, hogy voltam annyira őrült hogy amíg megy a vizsga, én fagyizom a Mekiben helyette :))
18 voltam.

Akkoriban még otthon éltem, nagyon féltem éjszaka, a zene volt a mentsváram, hajnalban is, meg késő este is, mikor még/már mindenki aludt, órákat hallgattam a kedvenc zenéimet.
Néha azt is képzeltem hogy a színpadon vagyok, és én éneklem, volt 1x -2x hogy teljesen elragadott ez az érzés, és szinte úgy éreztem hogy emelkedni kezdek.
Egyik ilyen alkalommal valami fehér fátyolszerű elment mellettem, a sötétben is látszott.
Hát úgy rámjött a frász, ahogy annak illik, azonnal kerestem a kislámpám kapcsolóját (amivel a kezemben aludtam el régen), felkapcsoltam, de persze sehol semmi.
Akkoriban még nem ismertem a szellemvilággal kapcsolatos dolgokat. Azt hittem kísértet volt, más alternatívát nem láttam.
Amilyen "jó" energiák kószáltak akkoriban nálunkfelé, végülis simán lehetséges lett volna.
Rengetegszer álmodtam hogy fel akarom kapcsolni a kislámpámat, mert mozog valami a sötétben, de nem sikerül.
Aztán felkelek az ágyamból a nagy villanykapcsolóhoz megyek, felkapcsolom, picit remeg a szál és elalszik. Ugyanígy az összes kapcsolóhoz odarohantam a házban, de ugyanígy jártam, nagyon durván féltem álmomban (is).
Mivel egyszer valóságban is megtörtént :) Gondolom az izzó nem bírta tovább, kapcsolgattam de hiába. Ott maradtam a sötétben, azt hiszem akkor csapódott ki rajtam a jeges rettegés először.
Olyan jó volt az atmoszféra abban a lakásban, a sok gyűlölködés, veszekedés miatt, hogy érdekes álomfigurákat láttam.
Rengetegszer mentem ki az előszobába, és rendszerint mindig félhomály volt. Egyszer gyűlölködő hangokat hallottam a bejárati ajtónál, egy kisfiú gubbasztott, és motyogott, néha hangosan felkiáltott, káromkodott, és ingatta magát előre-hátra.
Volt hogy valami mögém került szintén a bejárati ajtótól, én meg menekültem előle, Apuhoz akartam befutni, de lelassult az idő, mozdulni is alig és kiabálni egyáltalán nem tudtam. Mikor elért ez a valami, akkor ébredtem fel.
Ám legtöbbször a szokásos, Apu ajtaja nyitódik (szemben volt az enyémmel), fekete arctalan csuklyás alak buggyan ki a sötétből, valami van nála, vissza akarok futni a szobámba, de már becsukódott az ajtó, végül valahogy belököm, hanyatt esem, addigra viszont odaért ez a valami, és koponyák forognak a szemem előtt.
Nem is tudom minek írtam ezeket le, talán csak úgy kijöttek.
Kisebb koromból is sokmindenre emlékszem. Nem feltétlenül konkrét történésekre, hanem inkább belső folyamatokra.
Az is bennem van mennyi mindent másnak láttam, sok olyan dologtól féltem, amit most megnézve abszolút nem találok félelmetesnek.
Mégis megvan még a "gyerek-perspektíva", az is, hogy lélegezni láttam a falakat, tárgyakat, még a macimat is.
az is megvan hogy néha fénylő pontocskákat látok cikázni a levegőben.

Szóval.. - jól elkanyarodtam - még mindig nem tudom teljesen tisztán hogy vajon csak túl zabolátlan vagyok valamihez, és ha már kis kötöttséggel jár, akkor belázadok... vaaagy tényleg nem az az én utam, és azért érzem magam rosszul.
Mondják hogy végülis bármilyen munka jó, ha meditálva végzi az ember.
Vagyis teljesen ott és abban a pillanatban van jelen.
De most teljesen tanácstalan vagyok. Már megint hagyjak abba valamit? :-S
Azt mondta a névrokonom a Munkaügyiben, hogy lehet csak nyárra keresnek valakit, a szabadságolások miatt.
Ez is megfontolandó mert ha visszajön a csaj, engem meg elküldenek, akkor még az is ott lesz, hogy be se fejeztem a tanfolyamot.
Persze gondolom az ilyesmit nem kötik az ember orrára egy interjú alatt...
Picikét feszült vagyok emiatt is, meg más miatt is, de azt nem részletezem.
Nem baj majd elmúlik :-S