Mélységi kutatás

Izi írása nem kis indulatot keltett bennem.
A szeressem a szüleimet rendben van. Szeretem, tényleg. Minden gyarlóságuk és tudatlanságuk ellenére.
De mi a helyzet a tisztelettel?

Aput sokkal könnyebb tisztelnem. Mármint a francia Aput... a vér szerintit.
Sokban hasonlítunk :) Apja lánya vagyok úgy tűnik.
Az egyenes, erős, határozott, intelligens férfiakat mindig tudtam tisztelni, felnéztem rájuk.
Ez alól kivétel nevelő Apu, aki bár iszik és néha felelőtlenebb mint egy óvodás, mégis a feltétel nélküli szeretet mintaképe, ezért tisztelem őt is.

Na de Anyám.... ő más tészta. Írtam már róla, nem ismétlem magam.
Ha jó dolgokra kéne gondolnom nem jut eszembe semmi vele kapcsolatban. :(
talán egy-két apró momentum.... nagyon apró.
Utáltam a családunkat, utáltam (talán... valahol még most is utálom) a családot mint életformát, számomra mindig a muszáj, a kényszer melegágya volt, és fogságot jelentett.
Azért haraptam most rá erre a szülő tisztelete-témára, mert akkora ellenállásba ütköztem magamban, hogy gyanús lett.
Itt valami nem stimmel. Igyekszem a mélyére hatolni.
Valószínűleg karma miatt kerültünk össze, mint ahogy ez a családok 90%-ára jellemző.
Ha egységesen nézem, valószínűleg tényleg hozhattam, hozhattunk olyan karmát, amit - nincs mese - le kellett dolgozni.
Azért írtam a többes számot, mert hárman vagyunk testvérek, lelkileg elég közel.
Mindhármunknak hatalmas lelki ereje van.
Fantasztikus figyelni hogy Öcsémék szinte teljesen megbocsátottak Anyunak.... vagyis... otthagyják ha a régi nótát kezdi megint, de érdeklődnek később hogy van, felhívják stb.
Én viszont.... nem bírom megbocsátani hogy pl. pár hónapja meg akarta ütni Öcsémet.
Nem is adtam meg neki az új számomat. Azóta nem is beszélek vele.
Ahelyett hogy adna, mindig elvesz.
Nem bízom benne, már szerintem a hasában sem bíztam, mikor elkeseredésében le akart szúrni....Laci Apu fogta le.
(Tamás apu, a nagy szerelme disszidált, mert a szülei nem fogadták el Anyut... és így engem sem.)
Közvetve engem hibáztathatott azért mert Apu kiugrott a kényes helyzetből.
Így le akart szúrni míg a hasában voltam... ez megmagyarázhatja a korábbi víziszonyomat is, amin már szerencsére túl vagyok.
Talán ha az ember nem megy bele a részletekbe.... hanem a folyamatot látja, az ok-okozat törvényszerűségét... akkor pártatlanul tudja nézni akár a saját életét is...
És sokkal könnyebben kezeli a régi sérelmeket... amik hát... nem baj ha feljönnek, hiszen úgy tudnak tisztulni.
De mégsem szabad beleragadni, mint ahogy anyu és én is tettük. Anyu még mindig ezeket a régi fájdalmakat hozza fel ha bizonyítani akarja az igazát.
Ebbe most nem mennék bele.
Talán az a titka a dolognak, hogy ha az ember boldogabb életet él, feljebb "rezeg" úgymond, egyre inkább a lényeges dolgokat látja meg.
Egyszerűsödik, és letisztul. Leesnek a sallangok, a magyarázkodások... a lényeg marad.
Piti dolgokon már talán nem akad fent, ettől függetlenül figyel a részletekre is ha szükséges.
Ám ha van az útban valami gát még, mindegy milyen, könnyebb elindulni lefelé....
És olyankor az apró lényegtelen részleteken lovagolunk.... lovagolok...
Na igen.
Ugyanezt csináltam én is...(talán még mindig...)
Egyre több apró részlet jön elő, olyan témákkal kapcsolatban amik amúgyis elég mélyen érintenek, és mivel nagyon mélyen vannak, sokkal jobban fájnak mint a felületesek.
És mivel ha egyszer belelendült (talán az egó?), csak sorolja, sorolja, végül felnagyítja a fájdalmas apró dolgokat.
Sőt még azokat is szétcincálja ez az ellenerő, üvegszilánkokká, mikor elég összegyűlik, és már elég sok helyen vérzik belül, akkor persze az ember védekezni kezd.
Nálam ez vad agresszióban mutatkozik, amiből kifelé azért nem sok látszik, talán csak érződik egy kicsit.
Biztos sokféle módja van az ilyen védekezésnek.
Ám az tény hogy minél mélyebb a sérülés annál hevesebb a védekezés, ezt mindenki tudja.
( én ilyenkor azt szoktam érezni, hogy tudom hogy nem kéne, tudom hogy nem helyes, de olyan mintha nem tudnék mit tenni, sodor ez a sötét áramlat, gyűlölet, utálat, harag, válogatott szitkok tolulnak a számra, szinte fizikai fájdalmat jelentene, hogy ne éreztessem az illetővel hogy nekem mennyire rossz, gyilkolni is tudnék, persze fogalmam sem lenne mit teszek...)
Ami ezt semlegesíti és tisztítja, az a szeretet, mikor nem csak beszélünk róla, hanem mi magunk vagyunk a feltétel nélküli szeretet.
De amíg még van olyan pontunk a - talán asztrális testünk? - ideghálóján, vagyis olyan eltemetett sérelem, gát, ami megérintve, vagy felnyitva védekezésre késztet minket, akkor olyan lesz mint a pókhálóban.
Ha megmozgatja valaki a szálat, kijön a pók és csíp.
Azt vettem észre magamon, hogy ilyen felhergelt állapotban, nagyon kevés dolog érdekel.
Nem vagyok egyszerűen tekintettel másokra.
Ha ésszel közelít valaki, a hideg logikám lefegyverzi.
Ha gúnnyal, elviccelve, hisztis-nek nevezve, csak még jobban felhergel. És talán olyat is teszek amit amúgy nem tennék, mert elvakít a gyűlölet.
Ha sebezhetőnek mutatja magát, odaszúrok.
Ha engem próbál sebezhetőnek beállítani, még jobban védekezem, nehogy kiderüljön mennyire igaz.
Ilyen lelkiállapotban, a félelemből fakadó gyűlölet állapotában csak az ellentéte az előbb említett feltétlen szeretet hozhat megoldást.
Az egók harca biztos hogy nem.
Jól irányzott, szelid és a lényegre figyelő és lényegre törő, magas rezgésű üzenet kell, ez az amire szomjazik az ilyen lélek.
Ezzel általában semlegesítve lesz, és könnyek formájában tisztára mosódik belül.
Igaz erre most rájöttem, de akkor lesz hiteles, ha sikerül gyakorlatban is alkalmaznom.
Ami - mivel Anyámmal még nem vagyok jóban - egyelőre nem történt meg.
Talán egyszer lesz majd lehetőség rá, mindenesetre nagyon hálás vagyok az égieknek hogy ennek a mélyére hatolhattam.
:)