Hiszünk vagy eszünk?

Akkor kérdeznék valamit, ha már Szent István ünnepe van, Magyar ünnep.
Mi az amit tehetünk Magyarország felemelkedéséért?
Példát tudunk mutatni az életünkkel, ez az egyik.
Segíteni tudunk másoknak, és el is tudjuk fogadni a segítséget.
Hittel, reménnyel tápláljuk az országot, hiszünk az emberek jóságában, és szeretjük ezt a földet.
Hinni néha nem egyszerű, mikor az emberek szívét előítéletek és harag barikádozza el, és nekik sem egyszerű hinni, mikor megélhetési gondjaik vannak, és talán nem tudnak enni adni a gyerekeiknek.

Mikor hinni nehezebb, van aki inkább a fizikai dolgokra hivatkozik hogy az fontosabb, mikor a fizikai dolgok a nehezebbek, akkor a hit a fontos.

Talán csak túl élesen látom?
Meglehet.
A szándék és hit is fontos, de a tettek is ugyanolyan fontosak.
Hogy ne fordítsunk egymásnak hátat ha valaki segítséget kér, legyen az fizikai természetű, vagy csak egy jó beszélgetés.
Nem kell vér, nem kell harcolni a magyarokért, hiszen mindenki szíve mélyén ott él az összetartozás érzése.
Ez az ami fel tud ébredni, és idővel felszínre ér, de nem lázító szövegek miatt, hanem bölcs szeretet, hit és példamutató élet által.
Ha közös ellenséget találunk, és harcolunk ellene, az boszorkánykör, és nem a szeretetre alapul.
Talán utópisztikusnak tűnhetnek az ilyenfajta írások, sokat lehet arról olvasni hogy a szeretet népe vagyunk.
De miért ne lehetne így? Mennyivel valóságosabb a "való" (az önzés) világa, mint a szereteté?
Kétszáz éve az volt a "való" világ, tízezer éve pedig megintcsak mást hívtak valóságnak.

Most kicsit filozofálok :-)
De csak úgy eszembe jutott.
Pl. az idő. Relatív, mondják. Isten szemszögéből nincs idő. Nem létezik, illúzió.
Számunkra érzékelhetően van idő. Ha olyasmit csinálunk, ami örömmel tölt el szinte "repül" az idő, ha viszont a munkaidő végét várjuk, akkor csak úgy vánszorog.
Minél többször nézünk rá az órára, és rá vagyunk görcsölve, annál lassabban telik az idő, de ha elfeledkezünk róla, ellazulunk, vagy valami mással elfoglaljuk magunkat, egyszerre felkiáltunk az órára nézve, "jé, már ennyi idő eltelt?".
És ha úgy döntenénk hogy nincs idő? Ha önmagunkban vagyunk, időtlenül szemléljük a világot.
De ha az időt tudjuk változtatni, befolyásolni, sőt, dönthetünk úgy is hogy nem létezik...
... akkor mi a helyzet a korszakokkal? Azzal a valósággal amik a különböző időkben voltak.
Mondjuk 10 000 éve, 200 éve, és most. Mennyire valósak ezek a világok?
Megtörténtek mert meg kellett történniük. Léteztek mert létezniük kellett.
Ha meg kellett változniuk, megváltoztak.
De az akkor élő ember, és a most élő ember is azt mondja hogy "ez a való világ amiben élek".
Vagy mondjuk: "ez van, nehéz az élet, nincs mit tenni. gürizek a megélhetésért, kikaparom a gesztenyém, a számomra kedvesekkel talán kedves vagyok, a többieken átgázolhatok, mert ez egy ILYEN VILÁG."
Mindenki aki beletörődik, kényelemből, félelemből vagy elkeseredésből, az támogatja a fennálló helyzetet.
Valóságosnak teremti az illúzióvilágot. Amihez természetesen joga és képessége is van, kérdés hogy érdemes-e megtenni.
Talán a sorsa kívánja így, ezt is meg kell élnie. Általában - ahogy láttam - ők vannak kevesebben.
Többen azok vannak akiknek már nem ez lenne a sorsuk mégis újrateremtik maguknak, mert ismerik és mert biztonságos.
A gond az hogy minden egyes újrateremtéssel egyre rosszabb lesz mégis.
A félelem nagy úr lehet, ha hatalmat adunk neki.
Felsőbb nézőpontból nem is létezik, minden ami rossz, fájó, beteg, az illúzió.
Isteni szemszögből minden(ki) tökéletes, egész, teljes és békés.
Ha ezt erősítjük, ennek adunk erőt, hitet, ha inkább a fél-ségre, betegségre, kényszerre fókuszálunk, akkor az kap erőt, az nyilvánul meg továbbra is.
Talán az egységnek, teljességnek több idő kell - egyelőre - hiszen a rosszra jobban odafigyelünk valahogy, a rosszat hamarabb észrevesszük és jobban harcolunk ellene, míg életünk részévé válik ez a harc, és van akinek az élet értelmévé is... ekkor már függ a fájdalomtól és a rossz érzésektől, történésektől, hiszen ha nem léteznek, akkor az ő választott életcélja fölösleges erőpazarlás, és szintén illúzió.
Ezt pedig az ego nem bírná elviselni, hiszen elveszne a fontosság-érzése.

Ezek most csak gondolatok voltak, nem áll szándékomban bírálni senkit.
Néha jól esik így leírnom amik jönnek gondolatként, sugallatként, megkönnyebbülök tőle.
Már nem is vagyok olyan feszült mint korábban...
Áldás mindenkire aki ebben a világban él, mindegy hol tart, mit tesz, senkit sem lehet kényszeríteni, semmiféle jó nevében sem.

A hosszú szöveget azért írtam, mert egyénileg is változtathatunk a népünk sorsán, ott kezdődhet, hogy saját magunknak adunk hitet és táplálékot, minden szinten.
Akkor tudunk igazán adni, ha van miből adnunk.
Ha nekünk is hiányunk van valamiből, abból hogy adunk másnak?

*