Felnőni

Mit jelent manapság az hogy felnőtt?
Számomra még mindig van egy negatív mellékíze, mert azt látom, az átlag felnőttek sose csinálhatják amit igazán szeretnek, veszekednek, gürcölnek, és úgy csinálnak mintha ez jó lenne.
Csoda ha sokan gyerekek akarnánk maradni inkább?
A gyerek - bár függ a felnőttől - mégis szabadabb, nyíltan kimondhatja amit gondol, érez, játszhat, azt teheti ami igazán jó neki.
(Itt egy modellbeli "A kisgyerek"-re gondolok aki harmonikus környezetben nő fel, példamutató szülők mellett)
Most jött nekem egy kicsit felforgató sugallat...
Vajon az evolúcióval nem lehet párhuzamban az hogy testileg átalakulunk, "felnövünk"?
Úgy látom mostanában nagyon sokaknál egyértelműen nem.
Pedig teljesen egymásból következne. Nem az oviskorunkra mondjuk hogy "a fénykorunk".
És mégis.. ovisnak sokan boldogabbak voltak mint az úgynevezett fénykorukban.
Akkor ez most hogy is van?
Igazából nem is felnövünk, hanem sémát cserélünk sokszor...
Attól függően, az aktuális korra milyen séma van épp érvényben, lecseréljük az előzőt.
Ahelyett hogy sémákat használunk és folyton cserélgetjük, miért nem lehet építeni az életszakaszok igazi tapasztalatából egy egész embert?
Aki mondjuk ötvenéves korára is megőrzi gyermeki lelkesedését amellett hogy nem akar 20 éves lenni, hanem elégedetten néz körbe, előre, hátra, másokra, magára a tükörben és azt mondja, "az élet szép!".
Vagyis kiteljesedett.
Nagyon kevés ilyen emberrel találkoztam, de léteznek páran :)
Fantasztikusak, és ez sugárzik róluk!
Boldog életre mindenkinek lehetősége van.
Nyilván mindig vannak problémák... feladatok... akadályok. De ha az embert úgy rángatják ezek mint gyenge száraz falevelet a vihar, akkor még korántsem nőtt fel.
Aki felnőtt, az kézen fogta a benne élő Istent, aki maga mellé emelte, és így kiderült, semmiben sem különböznek egymástól.
Teljesen egyek. Mert ez az igazság.

Minden félelemnek, minden negatív érzésnek, viselkedésnek, reakciónak megvan a maga gyökere, és életkori megfelelője, ezt a pszichológia nagyon jól tudja, meg lehet állapítani seperc alatt az illető vajon hol rekedt meg, életének milyen szakaszában.
Minden életkornak megvannak a maga játszmái, amik persze fontosak, hiszen ezáltal tudjuk megismerni önmagunkat, az énünket (egónkat), a helyünket a világban, az emberek között - és más egók között, testünket-lelkünket, képességeinket, adottságainkat, és határainkat....
Krízishelyzetekben domborodnak ki a legjobban ezek a problémák.
Ha nyomást gyakorolnak valakire, azonnal kibukik a szög a zsákból, akaratlanul.

Sokszor egy felismerést bűntudat kísér, és önmagunk lebecsmérlése, azért amit találtunk lelkünk egy régi poros fiókjában.
Ám az nem szégyen, ha felismerjük hogy van bennünk ilyen.
Az a szégyen ha nem akarunk változtatni azon ami nem jó nekünk se, másoknak se.
Legjobb ha elnézőek vagyunk magunkkal, igen most ez van, ilyen is voltam, talán még vagyok is... de van idő helyretenni, amit pedig tehetek az az, hogy figyelek.
Az érzéseimre, a belső folyamatokra.
Persze a figyelem nem egyenlő a beleragadással.
Az élet egyik legnagyszerűbb - és számomra talán egyik legnehezebb - jellemzője a lendület és változatosság.
Igen, alapjáraton én is lendületes és változatos vagyok. Mégis bizonyos területeken... cseppet sincs ínyemre a változás.
Pláne ha olyan, ami szemben áll azzal amit elképzeltem.
Ezért jó a szörfösöknek. :) Vagy meglovagolják a hullámot, vagy elborítja őket.
Ott legalább látható a hullám.
Itt meg legfeljebb a lelki hulláimat fogom cipelni, ahogy mindig egy kicsit belefulladok a nem akart változás vizébe.
Rájöttem én is nagyon félek. Méghozzá a bezártságtól. A kalitkától.
Mikor 12 órában dolgoztam a boltban, néha úgy felduzzadtak az indulataim, hogy majdnem elöntötte a plázát.
Szabadulni akartam, úgy éreztem megbéklyóztak.
Ugyanez van érzelmi téren is, mindenhol levegőre, szabadságra van szükségem.
De még mindig elhiszem hogy el tudja venni valaki, vagy valami, akár csak egy szó is ,ami úgy hangzik hogy "kell".
Márpedig ez azt jelenti hogy még mindig nem vagyok teljesen tudatában annak hogy én alakítom az életem, és annak hogy a sors - vagy Isten - a legjobbat szeretné nekem .. ha engedem.
Ezt most sikerült felismerni. Ezért szeretem a lelkizéseket, még ha csak így monologizálok is, sok olyan dologra fény derülhet, ami eddig homályban volt.
Olyan jó hogy leírhattam. :)