2010. július 11., vasárnap

Mert megérdemled

azon gondolkodtam nemrég, hogy sokan miért nem engedjük meg hogy az Élet megajándékozzon úgy ahogy szeretne, és elhalmozzon mindazzal a jóval, amit számunkra tartogat?
tényleg sokkal nehezebb elfogadni, mint harcolni, és akarni.

vannak akiket sokáig úgy mértek, hogy annyit érnek amennyit tesznek.
főként másokért, mások javáért, mert "ez a dolguk", és így ki lett nevelve sok téves értékrendű ember, aki azt hiszi az ő dolga a "hamis szolgálat". Vagyis azért él hogy másoknak jó legyen.
Nagyon szép és nemes elgondolásnak tűnik - csak az a baj vele hogy nem igaz.
Minél többet tesz, minél jobban megerőlteti magát, minél több ÁLDOZATOT hoz, annál jobban fogják szeretni, tisztelni (vagy megajándékozzák annak az illúziójával eredeti hiányában), fontosnak érezheti magát, és egy idő után észreveszi hogy emögé a "szolgálat" mögé sok mindent el lehet pakolni, amivel nem akar foglalkozni.

ilyenkor csak hivatkozni kell a dolgunkra, és már le is van a probléma.
csak az a furcsa érzés miután megcsináltuk a dolgokat, agyonterheltük magunkat minden téren, esetleg megkaptuk az áhított elismerést (hogy érezzük, értékesek vagyunk), mégsem vagyunk boldogok, és elégedettek.
Ráadásul függünk. Ez is egy függő helyzet, kiszolgáltatott, de legalább ismerjük a mechanizmusát.
Ám ha az ember elkezd az önismeret útján járni, talán még mentegeti egy ideig a helyzetet, de végül észreveszi hogy mit is tett hosszú ideig.

Ilyenkor rájön az ember hogy félrevezették, ő pedig hagyta magát.

volt részem ebben a felismerésben....

A mostani új áramlatok, az Isteni szinte tapintható közelsége, a levegőben lebegő boldogság és szebb világ ígérete mellett, az ilyen görcsös minták elengedését egyre kívánatosabbnak és sürgetőbbnek érezzük.
ezek nem életképesek már, alacsonyabb szinthez tartoznak.
A hosszú évek szokásai azért nem adják meg könnyen magukat, sokszor nagyon ragadnak, nagyon fonódnak, nagyon húznának vissza.

Voltak olyan korok is, mikor az ember életben maradása függött attól mennyire tud akarni.
Mennyit küzd, mennyit tesz, mennyit szenved azért amit szeretne.
Ezeknek az időknek az emléke is ott él sokunkban.
Mostmár egyszerűen elég lenne az is, hogy engedjük megtörténni azt, ami történni szeretne.
Ez nem = azzal ,hogy várjuk a sült galambot, tenni kell érte, de nem görcsösen, gépiesen, magunkat nem kímélve.
A lényeg a természetesség lenne.
Hogy rátaláljunk a saját ritmusunkra, ami szépen illeszkedik az Életbe.
Én is ezért szeretek a természetben lenni, mert ott is minden akkor történik amikor kell neki, simán, gördülékenyen, magától értetődőn.
Ezt tanuljuk sokan mostanában, ami első hallásra furcsa kettősségnek tűnhet, valójában egy nagyon egyszerű dolog, pont ezért olyan nehéz elfogadni.
A folytonossághoz, az élet igazi áramába való bekapcsolódáshoz, az adok-kapok egyensúlya is szükséges.
Ha akaratból adok, azért mert kapni akarok, egyszerű üzletnek nézném a szeretetet is, és kényszert szülök, nem értettem meg a lényeget.
Sokszor van hogy úgy adunk, hogy épp akkor nem kapunk vissza semmit, vagy úgy kapunk valamit, hogy nem várnak vissza tőlünk semmit.
Ha erőszakoskodunk, vagy ha nem fogadjuk el, mindenkinek rossz érzése lesz hirtelen.

...Nem hagyjuk vagy nem hagyják mások, hogy megnyilvánuljon a jó.
Zavar támad, és megakad az áramlás.
Minél többször történik ilyen, annál nehezebben kapcsolódunk be újra a bőség és szeretet áramába. Ha sokszor elutasítjuk, elzárjuk magunkat, egy idő után nem is keres majd minket.
Vagy csak nagy ritkán, hogy megnézze, engedjük-e már.
Szabadon dönthetünk, elfogadjuk, és vele együtt haladunk, vagy ellenállunk.

Néha az ellenállás olyan csábítónak tűnhet. Igaz hogy csak totyogás, mert akármennyire is ellenáll valaki, azért az áramlás ereje viszi előre, még ha kis lépésekben is.
Ám az aki ráfekszik az áramlatra, hirtelen úgy nekilendül, annyira félelmetesnek látja a helyzetet, talajtalannak érzi magát először. :-S
valóban nagyon ijesztő tud lenni a sok változás, az ismeretlen, a kiszámíthatatlan fordulatok.
De csak addig van ez az érzés, amíg nem tudatosul, hogy nincsenek véletlenek, hogy a nagy káosznak, ismeretlennek, rejtelmesnek tűnő világ, mégis valamiféle rendszer alapján működik.
Földi aggyal és gondolkodással fel nem fogható rendszer, univerzális törvények alapján.
És ha már az ember fix pontja nem a világ mulandó talajába kapaszkodik, hanem önmagában gyökerezik, akkor mindegy, merre viszi az áramlás, hiszen biztonságban van.

Ez nem lesz nagyon ezós, de most eszembe jutott a Mario játék :))) Meg az ősemberes, a Prehistorik (amit nálunk mindenki nagyon szeretett.)
És ott is, ahogy megy a kis figura, vannak ajándékok az útjában, van hogy felette, vagyis ugrani kell érte, vagy hogy előtte egy rossz pontot jelentő cucc is van, amit vagy ügyesen átugrunk, vagy belemegyünk, vannak időhatáros dolgok, ahol a megfelelő pillanatban kell valamit csinálni, és ha nem sikerül.... visszatöltjük :D
Az élet is elénk tud hozni hasonló helyzeteket, időről időre, amiknek a tanulsága ugyanaz, és amiket egyszer meg kell tanulnunk.
Miért van, hogy olyan sokan játszanak ilyenekkel (néha én is :)), valahogy az életben meg pont az ellenkezőjét csinálják.
Vagyis az ajándékok előtt toporognak, visszafordulnak, "megeszik" a rosszizű dolgokat, és talán ha már eléggé le vannak gyengülve, és elég rosszat magukba tömtek, akkor elfogadnak egy ajándékot is.
Aztán megint jöhet a feketeleves.
Talán azért is szeretik annyian az ilyen játékokat, mert ott legalább el merik fogadni a jót, ott a nyerésre koncentrálnak.
Míg az életben ugyanezt nem teszik, nem ugranak az ajándékért, nem ölelik magukhoz lehetőségeket, úgy játsszák az életüket, ahogy a számítógépen sose tennék, mert lehülyéznék és lebénáznák magukat.

Igen, néha kell harcolni is, meg kell néhány csatát vívni, de ha már megnyertük a háborút, minek harcolunk tovább?
És ha végül látjuk esküdt ellenségünk szemében a saját félelmünket tükröződni, megértjük végre, miről van szó?
Amiket leírtam, tapasztalataimból szűrtem, ugyanannyira írom saját magamnak emlékeztetőül, mint bárkinek akit esetleg elgondolkodtat, és megtisztel azzal hogy elolvassa.
:)

Ezt a szép videót is "véletlenül" találtam...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése