2010. július 13., kedd

Pirulós vallomás

Valaki mondja már meg, miért nem tudok mást szeretni?
Pedig annyira igyekszem.
De nem megy.
Fizikailag is rosszul vagyok, ha elárulom magam, a szívem.
Olyan piszok régimódi vagyok ilyen szempontból...
Ha szeretek akkor nagyon, és tartósan.
még ha nem is értékelik.
Ez van. Vagy elmúlik majd, vagy nem tudom.
Egyelőre nem úgy néz ki, mintha el akarna múlni :)

Szinte az Élet ellen követek el merényletet, ha megtagadom és próbálom megszüntetni.
Akartam szeretni így ezt a srácot, jó pasi, kedves, vonzó, független és tény hogy felfigyeltünk egymásra.
De össze se lehet hasonlítani a két érzést...
Minél jobban akartam, annál rosszabbul lettem. Éreztem fizikailag is az illúziót.
Nem volt jó.
Nagyon nem.
Csak szenvedés fakadt belőle...
Drámát már nem tudok nyújtani, nem akarom játszani a szeret-nem szeret játékot.
A szerelem nem egyenesen arányos a szenvedés mértékével, nem a féltékenységben, jelenetekben mérhető.
Nem is mérhető, egyszerűen csak van. Létezik, Él.
Ha már nem akarunk egymásból érzelmeket kifacsarni, akkor indulhat el az igazi szerelem.

Éljek úgy, mintha nem lennél, mondtad.
Sekélyes élvezetek, kapcsolatok nem mérhetők annak a mélységéhez, ami köztünk van.
Nem hoznak megnyugvást, elégedettséget, boldogságot.
Még testileg is viszolygás fog el.
Pedig olyan könnyű lehetne, annyian csinálják, bár tudnék így pasizni én is!
Próbálom....
De akkor sem megy.
Ha természetesen, Istennel karöltve engedem folyni az életet, ha igazán, tisztán őszinte vagyok magamhoz, akkor azt találom, hogy szeretlek.

Tényleg hihetetlen. Mindezek után.
Ez csak csoda lehet!
Semmi sem fogható hozzá.
Azért is olyan ijesztő.
Rémisztő, de felemelő dolog ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
És valahol mégis védve vagyok, mert hű vagyok Magamhoz...
Hozzád.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése