Sérelmek

Még kicsit korán van a bölcselkedéshez... de nem gond :)

Azért kezdem most ezt boncolgatni mert barátnőimmel beszélgettünk a szeretetről meg a házasságról, a kapcsolatokról, és még példákat is hoztunk fel, szüleinket, stb.

És azt éreztem hogy nem tudom meg tudok-e valaha bocsátani anyunak.
Jó dolgok szinte alig jutnak az eszembe róla.
Milyen, milyen érdekes.... most jutottam hirtelen arra a felismerésre, hogy .... talán azért jó őt az emlékeimben is ilyennek tartani... mert bármikor előszedhetem ha épp rosszul vagyok.
Ha épp nem tartom nagyra magam.
Akkor hozzá (és a "bűneihez") képest fel tudom magam magasztalni.
Mert mennyivel fejlettebb vagyok, és én biztos nem csinálom úgy majd ahogy ő tette....
Inkább lennt tartom magamban is, inkább a sárba nyomom valahol, elítélem, csak hogy jobbnak érezhessem magam nála... közben meg én is piszkos leszek.

Vajon hány ilyen ember van aki azért tart másokat megalázó szerepben (nem biztos hogy nyíltan), hogy önmagát jobbnak, különbnek érezhesse?

Van aki belenézett már így magába?
Cseppet sem kellemes...
De nagyon hasznos felfedezés, mert ezen a szálon el lehet indulni.
Megértés, együttérzés a megbocsátás előszobája. Hogy tudnék megbocsátani, ha elítélem amit tett, ha nem látom át, nem értem meg a mélylelki okait, ha elszeparálom magam tőle, "külön érzek", mert én jobb vagyok??
Ez természetesen nem azt jelenti hogy helyeslem, vagy hogy én is olyan nyomorultul érzem magam mint ő.
Egyszerűen csak azt jelenti hogy elszeparálva nem tudom meggyógyítani a helyzetet. Sem magamban, sem a látható világban.
Talán pont én nyújtom a szenvedéseit - még önmagán kívül -, azzal, hogy ellököm, menj innen, nincs hozzád közöm, amit te képviselsz az számomra lenézendő.
Elég ha lelki szinten végbemegy ez a folyamat, nem kell láthatónak lennie... és lám szemben állok egy leprásnak nézett emberrel aki talán titokban legszívesebben megölne, és azt se tudja, mit csináljon hogy helyrehozza a dolgokat, de általában mindig rosszul sül el.

Én meg lebeghetek szellemi fölényemben, ami talán pont hogy nem fölény, csak egy szánalmas álarc, amivel a saját fájdalmamat az övé fölé helyezem és jogot formálok arra hogy abszolút uralkodjak rajta.

Hm. Ez volt a szellemi része.
A gyakorlati sem kevésbé fontos, sőt.
Egy olyan ember látszatfátyla mögé nézni, aki mindent elkövetett hogy ne szeressem.
Azt tudom már, miket tett. Hiszen folyton emlegetem, de nem baj, ennek is ki kellett jönnie.
Egy idő után megunja az ember.
És eljut egy olyan pontra, mikor észreveszi, hogy ezzel nem mozdul előre a helyzet.
most jöjjenek azok amik jók benne. Amikre érdemes figyelni.
Hogy milyen nagy szíve van, hogy mennyiszer kiállt értünk, ápolt minket mikor betegek voltunk, sokszor próbálta helyrehozni amit elrontott, de nem adtunk már lehetőséget rá...
Hogy szinte remegett mikor mindhárman nála ebédeltünk, inkább külön ült, és alig evett, de mi csak vegyünk.
Szélsőségekbe esett, és sajnos egy idő után elindult a játszma.
És mi felvettük a kesztyűt. Utána már esélye sem volt - ha belegondolok - mást tenni mint amit tett. Elindul benne a mechanizmus, és csak viszi az ár, képtelen megkapaszkodni, olyanokat mond amiket rögtön utána megbán, mégis kimondja, úgy fröcsög, hogy az ember menekül a méregcseppek elől, de éreztem hogy miután utánunk dobta a cipőnket, és elmentünk, sírva omlott össze az ajtó mögött.
Arra is rájöttem hogy én sem csak azért sírtam az utcán remegve, mert öcsémet akarta megütni, hanem azért is, mert tehettem volna azért hogy ne alakuljon így a dolog, mégis... bekapcsolt nálam is egy mechanizmus, és aszerint cselekedtem végig.
Ezt a folyamatot kéne nyakon csípni.
Talán ha én megteszem, neki se lesz többé rá szüksége....

Azért ami fontos az ilyen kutakodások során, hogy mindig meg kell maradni a szeretet-érzésben.
Önmagunk felé is!
A megbocsátás jó ha oda -vissza működik!
Megbocsátok valakinek, de megbocsátok magamnak is, amiért elítéltem és rosszat gondoltam róla.
Ne tudjon bekúszni a bűntudat és kesergés!
Sokkal többek vagyunk annál hogy ilyen sérelmeket tároljunk, hogy ezek foglalják le az értékes energiáinkat.
Mindenképp jó befektetés a megbocsátás :), fiatalító, ránctalanító, egészség-megőrző hatása is van!:)))
Nincs kockázata, mellékhatása a jobb közérzet, és sztem nem jó ötlet megkérdezni a kezelőorvost vagy gyógyszerészt :))))